Az Agymanók egy nagyon megindító történet a felnőtté válás útján tett első lépésekről.
2013-ban adott ki utoljára filmet a Pixar. A döntés hátterében az állt, hogy látták a folytatások (Verdák 2, Szörny egyetem) és a középszerűre sikeredett (Merida) filmek utáni negatív felhangokat, és inkább megálltak egy kicsit gondolkodni. De jól tették. Bár az Agymanók, még mindig messze nem olyan magával ragadó, mint mondjuk a L’ecsó vagy a Wall-e, de még mindig messze kiemelkedik az animációs szcénából. Sőt, megvan benne az plusz, amitől még a legzordabb férfiszív is ellágyul és megnyitja könnycsatornáit. Azzal a szomorú felismeréssel enged ki minket a teremből, hogy jaj de kár, hogy felnőttünk.
Szívmelengető láva
Ha Pixar, akkor ott van az a hagyomány, hogy a nagy filmek előtt egy kisfilmmel adnak lehetőséget a kezdő rendezők bemutatkozásának. Az animátorok pedig rendre élnek a lehetőséggel. Ezúttal James Ford Murphy bizonyíthatott. Aki egy olyan kedves kis szerelmi történetet dobott össze, aminek a címszerepében egy vulkán áll. Az animáció gyönyörű, a hawaii dallamokkal megfogalmazott szerelmi vallomás pedig annyira fülbemászó, hogy órákkal később is csak ezt fogod dúdolni.
Érzések
A Pixar istálló egyik sokat bizonyított mohikánja Pete Docter írta és rendezte az Agymanókat. Annak idején ő követte el a Szörny Rt.-ét és a Fel!-t is. Docter újabb csodavilágot teremtett, ahol az érzések egy-egy kis manó személyében jelenik meg és ők a világ minden egyes élőlényének a fejében benne vannak. Így felelnek az örömért, bánatért, undorért, haragért vagy éppen a majréért. A történet pedig egy párhuzamos mese. Egyrészt a kinti világ történéseit látjuk, másrészt pedig a főszereplőnk, Riley fejében történő sztorit mesélik el.
Na jó, mi ebben a nagy cucc? Hát az, hogy pont azon a ponton kapcsolódunk be a sztoriba, ahol Riley nem csak, hogy egy gyerek számára nehezen feldolgozható változáson megy át, de még a lassacskán kezdődő kiskamasszá válás minden nyűgjét is kezdi érezni. A film zseniálisan mutatja be, hogy milyen változások is mennek végbe egy gyerek agyában, amikor a felhőtlen játék helyét teljesen más dolgok kezdik átvenni. Amikor megváltozik a család szerepe. Mert a szülök már nem csak a vigyázó szerepet töltik be a gyerek életében, hanem lassan partnerek lesznek, akikkel meg lehet osztani az élet legnagyobb problémáit is. Közben pedig az agyban, elfelejtődnek képzelt barátok – a film talán egyik legmeghatóbb jelenete – , vagy a „Fantáziaországban” a kekszház és a felhőépület helyét teljesen más dolgok kezdik átvenni.
A film lubickol a metaforák tengerében. És nem csak a már említett fejben zajló sztori miatt, hanem az is külön dicséretre méltó, ahogy az egyes szereplők agymanó külön személyiségjegyekkel bírnak. Ami persze megegyezik a karakter tulajdonságaival.
A Pixar nagyot alkotott. Rádöbbenünk, hogy valahol mi is elveszítettük a gyerek létünket és sok olyan „szigetet” hagytunk lerombolni, ami valaha sokat jelentett számunkra. Éppen ezért a filmben benne van az elmúlásnak a keserédes íze is. De hát mit lehet tenni, egyszer mindannyian felnövünk, ha tetszik, ha nem.
Összegzés: Az Agymanók nem a legjobb Pixar film, de mégis minőségi darab. Sokkal inkább ajánlom a felnőtteknek, mint a gyerekeknek, bár a sok színes figura őket is le fogja kötni. A nagyok pedig valószínű legalább kétszer megkönnyezik majd a sztorit.
Értékelés: 8/10.
Akiknek ajánlom: Leginkább azoknak, akik elfelejtették már milyen is volt gyereknek lenni, és aztán átélni a kamasszá válás minden búját, baját.
Akinek nem ajánlom: Érzelmi analfabétáknak. Nekik nagyon nem.
És végül, csak itt a Lava dal, de vigyázz nem fog kimenni a fejedből!