Angeline Jolie háborús drámája kevés karakterfejlődést, de annál több szadizmust mutat.
Pitték mostanság a második világháborúban utaznak. Az öreg Brad egy Fury nevű tankban, az asszony pedig a biztosabbnak tűnő rendezői székben és onnan dirigálja emberünket, aki a háború alatt duplán is szopórolleren volt. Elsőként egy kiszuperált repülőgép okozta utazási nehézségek miatt lesz a Csendes óceán rabja egy tutajon. Másodszor pedig, a nekünk, európaiaknak kissé ismeretlen japán hadsereg kapja el, így hadifogolyként éli végig a háború utolsó szakaszát.
Csak ennyi ellene? Jolie rendezésében gyakorlatilag tényleg ennyi. A történetben azonban ennél sokkal-sokkal több is benne van. Egy amolyan Forrest Gump szerű, kalandos életút, ami bár kevésbé szórakoztató és lendületes, mégis magával ragadó és könnyfakasztó. A Rendíthetetlen azonban egy kissé döcögős, sok hollywoodi sziruppal átitatott alkotás lett, ami ugyan az eredeti mű erőssége miatt továbbra is élvezhető film, de ezek a hibák azért sokat levesznek élvezeti érékéből. Csodálatos ívet járhatna egyébként be a suttyó fiúból lett olimpikon, aki aztán már csak élete utolsó nagy versenyét akarja letudni, aminek szélszalagját átszakítva a háború végét és saját életének megmentését nyerné.
Angelia Jolie filmje e helyett egy flashbackekkel sorra ritmust váltó és a nézőt kizökkentő mozgóképfolyammá alakul. Bár közben csodás képeket kapunk – nem véletlen, hogy a film operatőrét, Roger Deakinst Oscarra jelölték – ez mit sem tud visszaszerezni a közben el-el elejtett fonalon. De talán nem is ez az egyetlen amiért nem tudunk teljesen azonosulni főhősünk szenvedésével, hanem folyton csak külső szemlélők maradunk. Jolie már-már erőszakosan próbálja belénk sulykolni Zamperini vesszőfutását, amitől aztán egy idő után elfáradunk. A rendező ugyanis nem találta meg azokat az apró kis fogásokat, amitől egy-egy jelenet megkapja azt a lélektani pluszt, mitől tövig tudnánk rágni körmünket az izgatottságtól.
Az egészért csak azért kár, már ezer meg egy módja lett volna a történetben kifejezni, milyen az amikor valaki éppen élete, karrierje csúcsán lenne és mégis elveszik tőle azt, ami egykor számára a legfontosabb volt. A sportot, a győzelmet, a megbecsülést.
Összegzés: A Rendíthetetlen egy hihetetlen történet élni akarásról és a méltóság megőrzéséről. Jolie egy kissé több rendezői furfanggal és kevesebb CGI cápával, sokkal jobb filmet is kanyaríthatott volna, de ez a mozijegy azért bőven megéri az árát.
Értékelés: 7/10.
Akinek ajánlom: Militarista családoknak és azoknak, akik a második világháborút eddig leginkább csak az európai hadszíntér felől ismerték.
Akinek nem ajánlom: Tengerbiológusoknak, akik a cápák védelmére tették fel az életüket. És a japánoknak, annyira nekik sem.
Epilógus
Kegyetlen világ a háborúé, leginkább azoknak a közlegényeknek, akik a legkevesebbet tehetnek a nagyok nézeteltéréséről. Az U.S.A.-ban például nemzeti hősök azok a katonák, akik Zamperinihez hasonlóan a hadifogolytáborokban is kitartottak és hűek maradtak hazájukhoz. Hol vagyunk mi tőlük? Nálunk ugyanis a háborúban orosz fogságba esett foglyokat, a később Magyarországon állomásozó orosz hatalom rendszerellenesként kezelte. Apró kis figyelmességekkel tették tönkre életük hátralévő részét. (Például vasutas nagypapám az ország nyugati részéről szinte az ország legkeletibb pontján kapott munkát. A szolgálat közi időkben pont annyi ideje volt, hogy egy délutánra hazautazhatott a családjához aztán mehetett is visszadolgozni.) A kollektív emlékezet igenis szükséges a nemzetnek, hogy a közös nagy tragédiákat fel tudja dolgozni. Lehet kevesebb pénzt kellene költenie a filmalapnak romantikus vígjátékokra (amin egyébként szinte senki nem röhög és semmi szerelemes nincs benne) és többet költhetne olyan filmekre, amik megmutatják a második világháború szörnyűségeit és megpróbálja hitelesen ábrázolni azokat. Nem azért mert a kegyetlenség vizuális megjelenítése véres élvezetet okozna, nem. Hanem azért mert a történelem pont arra való, hogy tanuljunk belőle.