A halhatatlan is megbotlik (filmkritika)

Mint mikor Pistike zsírkrétával nekiszalad szuperhőst rajzolni és abból egy túlzott karizmokkal rendelkező elállófülű Föld megmentő lesz, úgy alakul át a görög mitológia egy karikírozott, bugyuta gyermekmesének is harmatos egész estés rémálommá. Egyedül Mickey Rourke miatt tudom megbocsájtani magamnak, hogy beültem a Halhatatlanokra.

 

Talán a hét elején nem kellett volna megnéznem a Drive-ot – ami hosszas késedelem után végre Szombathelyen is látható – és akkor a léc sem lenne olyan magasan. Talán a „300 alkotóitól” felirat a plakáton merészelte velem azt gondoltatni, hogy ez egy igen ütős kis film lesz. Minden esetre régen sajnáltam ennyire 110 percet ez életemből. Na jó, lehet kissé ismét túldramatizálom az egészet, minden esetre a Halhatatlanoktól én nagyon is többet vártam.

 

Kezdjük talán a 300-zal. Ha már a filmesek is a spártai katonák dicsőséges királyi testőrségével hirdették magukat, akkor csak egyék meg amit főztek. Igaz, az a film is tobzódott a digitális majálisban, és jórészt azt is a zöld háttér előtt vették fel mégis, feleannyira sem volt stúdió szaga a végeredménynek mint ennek. A Halhatatlanokon olyannyira érződik a stúdió négy fala, hogy az botrány. A kifejezéssel élve sokszor viszketett a seggem, hogy fel ne álljak és ne én kérjek elnézést. Mondjuk ez még bocsánatos bűn lett volna. De a történet mesélés, a giccses körítés, a stúdió 56-ban fellépett Village People-től lopott jelmezekbe bújt szánalmas istenek, na az csapta ki végérvényesen a biztosítékot.

 

Mint egy B kategóriás film, amit nem merünk komolyan venni a béna CGI krokodil miatt. Valami hasonló hatást értek el a látványért felelős filmes kollégák. A 300 még pont azon a határon belül volt, amin túl kínos lett volna. A Hallhatatlanok azonban egy titán lépéssel ezen túlment és megannyi túlzó körítést felvonultatva elveszítette a történetet. Folyamatosan arra vártam, na majd most indul be a film, na még 5 perc, na még 2 és végre valahára felgyorsulnak az események, magával ragad a bosszú, az aggodalom, a szimpátia. De nem.

 

A sok-sok mellényúlás mellett egy tuti húzás volt. Mickey Rourke szinte lubickolt a karakterében. Legutóbb Jockernél éreztem hasonlót a Sötét lovagban, hogy alig várom, hogy újra lássam őt. Hyperion király annyira romlott, annyira brutális és mégis annyi eleganciával csinálja mindazt amit csinál, hogy élmény őt nézni, Jó az a borzongás, ami végigfut tőle a gerincemen. Egyszerűen imádni való alakítás.

 

Őt leszámítva a Halhatatlanok, csak egy drága, p.c. vagyis politikailag korrekt, B/Zs kategóriás film lenne. Ahol az ókori görögkén, hogy a filmforgalmazókat ne érje támadás, már afroamerikaiak is éltek és ahol egy kissé borostás Marlboro reklámfiú félpercben elmondott, közhelyekkel teletűzdelt beszéde maréknyi helyőrséget lelkesít a biztos halálba menetelre.

 

A filmvégével azt gondoltam, hogy lehet bennem van a hiba és sorra rossz hangulatban ülök be filmet nézni. Egy a moziteremből kifelé sétáló baráti társaság azonban megcáfolt. „Ez de szar volt.” – mondja az egyikük, a többiek helyeslése pedig mosolyt csal az arcomra. Mert azt gondoltam, hogy a görög mitológiás műfajban a Titánok harcánál nincs lejjebb. Hááát a rekordok azért vannak, hogy megdöntsék őket. Hollywood szerint a görög mitológia pedig azért, hogy rendre átírják. 

Hozzászólások lezárva.