Felejtsük el a Die Hard borzalmas ötödik részét és inkább szorítsuk ökölbe a lábujjainkat. Csütörtökről ismét mozikban az 1988-as, atlétatrikós eredeti.
Azok a boldog 80-as évek. Amikor Magyarországon a boldog békeidők tomboltak, akkor a messzi-messzi USA-ban egy újfajta filmes műfaj kezdte felütni a fejét. Ez pedig a kilencvenes évek végig tart akciófilm volt, amelynek hullámai olykor-olykor annyira magasra hágtak, hogy úgy nézett ki, a „lövöldözős” filmeken kívül soha, semmiben nem látnak már fantáziát a stúdiók. Stallone ekkor jött ki a Rambo-val, Schwarzenegger a Termiátorban domborított, aztán jött a Kommandó az évtized végén pedig a Predator. A Halálos fegyver széria ez idő tájt indult be és bár Riggs és Murtaugh figurája az évtized vége felé már kezdte bontani az addig felépített akcióhős figurát. A végtelenségig kigyúrt, már-már félisteni elpusztíthatatlanságba torkolló, sortűzálló karaktereken túl is kezdett kirajzolódni valami, ami sokkal inkább emberi, ami hétköznapibb „mi gyerekünk”. Ennek a fajta hősnek lett standardja az a John McClane, akit először 1988 július 20-án láthatott a közönség (a magyar 1989, december 14-én) és aki, ha fel nem is borította az addigi akciófilmes trendet, azért kitörölhetetlen nyomot hagyott benne.
Bruce Willis ugyanis egy közel sem testépítő alakkal vágta haza a Nakatomi toronyházat ostrom alá vevő tolvajbandát. És miközben a családi gondokkal küzdő, magányos cowboy mezítláb mássza végig a ház liftaknáit és szívja Marlboro manhez hasonlóan kőkemény macsó módjára a cigiket. Addig félszeg mosollyal a szája szélében packázik Alan Rickman csapatával és tudjuk nagyon jól, hogy a macska-egér játéknak úgyis a Los Angelesi éjszakát a végtelenségig rühellő John McClane lesz a győztese.
A Die Hard egy klasszikussá lett akciófilm, ami nem akar semmit az égvilágon, csak és kizárólag szórakoztatni 131 percben és közben arra gyúrni, hogy minél válogatottabb eszközökkel próbálja meg kinyírni a nekünk egyre szimpibb Willist.
A Die Hard óriási siker volt. A mindössze 28 millió dolláros költségvetésre 138 milliós bevételt hoztak a jegypénztárok. Így hát nem volt más hátra, természetesen jöhetett a folytatás. Bár a második rész semmi újat nem tudott hozni, azért tisztességes iparos munka volt a reptéren a felesége megmentéséért kétségbeesetten küzdő McClane hadnagy története izgalmas és akció dús volt. A harmadik rész azonban számomra a sorozat legerősebbje (Természetesen a klasszikussá vált Die Hard után.) ahol végigjárjuk New Yorkot állomásról állomásra, közben pedig az egész film egy végtelen rohanás.
Na itt kellett volna ezt abbahagyni, a klisésre sikeredett negyedik, és bűn rossz, szinte tévéfilmnek sem elmenő ötödik rész nyilvános hullagyalázása a nagy elődöknek. Aki azonban most nagyvásznon nézné meg a megilletődöttségtől tágra nyílt szemű Alan Rickmant, miközben 30 emeletnyit zuhan, annak csütörtöktől irány a Savaria mozi. Április 13-ig vetítik Bruce Willis karrierindító darabját.