A Birdman görbe tükör a mai mozis trendeknek és egy közel hibátlan film a vásznon.
Alejandro González Inárritu engem már a Korcs szerelemekkel megvett, kilóra. Szóval bevallom őszintén az elfogultság kicsiny súlyával a zsebembe ültem be a Birdmanre, amelynek nem csak rendezője, de forgatókönyvírója is volt. „Te, ez mikor volt tele legutóbb?” – kérdezte tőlem egy mellettem ülő ismerős a Savaria mozi kamaratermében, és valóban. Ha jól emlékszem a Wall Street Farkasán kellett legutóbb így összehúzni magunkat, mert minden egyes szék gazdára lelt.
Na de mi is ez a hisztéria a Birdmannel? Tulajdonképpen csupán annyi, hogy egy a mai trendeknek görbe tükröt tartó film, kapott egy kis hátszelet a kritikusoktól és máris szárnyal a madár. Ennyi? Ennyi.
Na de, most jön el a nyájas olvasóban az a féle felháborodás, hogy megint mi ez a kivagyiság. Ez a pökhendi stílus, amivel a „kritikát” író egy fél odaböffentéssel elintéz egy ilyen remek filmet. Pont ezért álljunk meg egy pillanatra.
Szuperhősök, képregény filmek-, és sorozatok, univerzum építések és úgy általában a könnyen fogyasztható látványfilmek csalogatják be a közönséget a mozikba. Ez nem egy jó vagy rossz tendencia, egészen egyszerűen ez van most és kész. Persze ez éppen olyan mint a ValóVilág, amit senki sem néz, sőt, mindenki megvet ugyanakkor pedig mégsem a Vers Mindenkinek viszi el a – digitális boxok világában percre pontosan mérhető – nézettségi mutatókat. Vasember 3. részére özönlött a nép. De Robert Doweny Jr. tavaly bemutatott A bíró-jára annyi üres szék maradt a vetítésre, hogy egy egész középiskolás évfolyam le tudott volna még csücsülni. Pedig, ha a film a díjszezonon kaszál, és utána kerül bemutatásra, sikk lett volna beülni rá.
Pont ettől zseniális a Birdman, hogy nem fél ezt az alapigazságot megmutatni, és teszi mindezt olyan tökéletes filmes elemekkel és képi zsonglőr munkával, hogy az valóban elismerésre méltó. Ugyanakkor kár lenne tagadni, hogy a film zseniális húzásai, a szinte vágás nélküli kameramozgás, a szereplők viszonyának bemutatására alapozott történetmesélés, és a szinte egy helyszínre való benavigálása kamaradarabbá zsugorítja az alkotást. Aki tehát egy nagy látványfilmet remél az bizony csalódni fog.
Ha pedig már az igazságok boncolgatásánál tartunk. Nem csak, hogy a bluckbasterek konzervatív kritikusi lekicsinylését kapjuk totálba, de – ha csak kimondatlanul is – azt a fajta prostitúciót is fel-felvillantják, ami a színészi kvalitások háttérbetolását jelenti egy-egy busásan fizető köpenyes szerep elvállalásánál. Még pimaszabb az a „tényfeltárás” amikor a kritikusok visszaélő hatalmáról és egyként a filmes szakma egymás seggének, nyalásáról kapunk egy szó szerint elhangzó hegyi beszédet.
Ha ennyi nem lenne elég, hát megfűszerezik még egy vicsorgóan nevető, akár a saját karrierjéből is meríteni tudó Michael Keatonnal, egy a hollywoodi arany ifjak minden „poklát” megjárt Emma Stonnal és a pökhendi pojácák koronázatlan királyát hozó Edward Nortonnal az egészet. Túlzó jelző lenne azt írni, hogy rég volt ilyen jó film a mozikban, vagy végre láttunk valami értelmeset is vagy ehhez hasonló álságos közhelyeket. A Birdman egy tisztességes kamara darab, úgy fél perc látványos vízióval és a maga sajátságos, akár kissé lassúnak is mondható tempójával. Ami lehet egy nézőt sem vonzott volna a mozikba, ha a főszerepet nem az a csávó játssza aki egykor maga volt Batman. De…, hogy is hívják…na, itt volt az előbb, a nyelvem hegyén. Hm, kár, hogy két film után abbahagyta.
Foglaljunk össze: A Birdman nem az a film, ami 20 év múlva is állva hugyozást fog kiváltani amikor egy kocsmai beszélgetés közben szóba kerül. De filmes nyelvezetének zsenialitását kár lenne tagadni. Ehhez párosul a kiváló színészi játék, valamint a folyamatosan püfölt jazzdob pulzáló ritmusa, és egy kor bátor tükre vagy inkább görbe tükre.
Értékelés: 8/10.
Akinek ajánlom: Képregényes geekenek, akik látni akarják az embert a kosztümben. Plusz a színházrajongóknak, akik szeretnének benézni a színfalak mögé.
Akinek, nem ajánlom: Látványfilmre jegyet szívesen váltó, popcorn faló vhs dílereknek.