A folytatás nagyon visszavett az első lendületéből. A film kissé lassú és körülményes, de mi lehet a háttérben?
2012-ben vette újra elő a Sony a Pókembert. Ennek ugye több oka is volt. Egyrészt a karakter jogainak birtoklásához a cég köteles folyamatosan fejleszteni, újabb filmeket bemutatni vele, másrészt pedig nem egy rosszul jövedelmező befektetés a Pókembert mozikba küldeni.
A Sonynak viszonylag könnyű dolga van, hiszen a Pókfejhez rengeteg ellenség és szerelemi karakter kapcsolódik, így nem nehéz egy épkézláb sztorit kihozni. Vagy mégis? A Csodálatos Pókember 2. talán mégis azt mutatja, hogy pont a karakterek tobzódása miatt csúszik ki könnyedén az irányítás az alkotók kezéből. A képlet azonban mégsem ennyire egyszerű. A 2012-es első film egy teljesen új irányvonalat diktáló történet alapját tette le. A szokásos hős eredet történetet vázolva adott motivációt Peter Parkernek, mind a szerelmi szál kibontakoztatásához, mind pedig a bűnüldözés terén mutatott lelkesedéséhez kapott iránymutatást a néző. A stúdió nem titkolt célja, hogy a Bosszúállókhoz vagy éppen a X-Men filmekhez hasonlóan egy komplexebb univerzumot hozzon létre. Amibe olyan merész vállalkozások is helyet kaphatnak, mint egy-egy őspók ellenség, pl.: Venom, egész estés mozifilmje. Ehhez azonban építkezni kell.
Az általam is nagyra becsült Gyűrűk ura saga leggyengébb darabjának, a Két toronynak azért kellett olyannak lenni, amilyennek, hogy a mindent vivő Király visszatér elő legyen készítve és egy mindenkit a székbe szögező élményt adhasson. Most a Csodálatos Pókember 2. kapcsán ugyanez az érzésem.
Ugyan a sztori vezetés nagyban emlékeztet a Schumaher féle Batman filmek vonalára. Ahol az ellenségek megszületése a főmotívum és mindenféle mondvacsinált indok kell ahhoz, hogy Batman/Pókember életére akarjanak törni. Ezzel együtt az egész filmnek olyan hatása van, mintha egy jól megtervezett építőmunkát készítene elő. Éppen ezért én a továbbiakban úgy fogom kezelni ezt a filmet, mint ami csupán egy felvezetés egy nagyobb, grandiózusabb filmhez/filmekhez.
Az első film eseményeihez képest Pókember most már egy New York-szerte ismert és ünnepelt hős. Idejének nagy részét nem is teszi ki más mint a bűnüldözés és a folyamatos magyarázkodás a csajának hogy most éppen miért késett el egy előre megbeszélt randiról. A Pók tisztában van vele, hogy az ellenségeit ő maga termeli ki, de nem tud magának megállj parancsolni, már ami a rossz fiúk kézre kerítését jelenti. Így aztán elindítja a lavinát, ami az egyelőre még csak kapargatott felszínt jelenti, hiszen a film vége-felé kanyarodva biztosak lehetünk abban, hogy a felvezetett rosszfiú csapat a következőkben fog vasökölként lecsapni.
Emma Stone és Adrew Garfield között még mindig szikráznak az érzelmek. Ami érthető, hiszen ők az életben is egy pár. Az első részhez képest azonban most nem a Ben bácsi elvesztése okozta keserűség, hanem Peter Parker esetleges magánya lebegi be árnyékként hősünk mindennapjait. Sokkal inkább próbál ez a film a karakterekben elmélyedni, mint az első. Motivációkat és mozgatórugókat szolgáltatva a folytatáshoz. Ugyanakkor mégis a kezemet a szívemre téve, egy Pókember filmhez ennél azért több kellett volna. Megértem én a stratégiát, ugyanakkor megértem a fanyalgókat is. Bízzunk a még jobb folytatásban és tartsuk mágnesezve a hálóvetőt.
Értékelés: 7/10.
Akinek ajánlom: Képregény rajongóknak egyértelműen. Sőt, azoknak is, akik hajlandóak végigülni egy hosszú felvezetést egy brutális összecsapás kedvéért.
Akinek nem ajánlom: Kisebbségi komplexussal küzdő villanyszerelőknek és tériszonyos rovarirtóknak.