Tarantino agyloccsantó westernje ismét hibátlan munka. Christoph Waltz pedig a legtökösebb fejvadász Boba Fett óta.
Aki Quentin Tarantino munkásságát szereti, az valószínűleg ugyanolyan film-megszállott, mint a mester maga, és képes a történetet nem csak egy síkban látni, de a rétegek között is könnyedén tájékozódik. Tarantino ugyanis abban zseniális, hogy fogja a különböző filmes zsánereket, és egy közös filmben sorakoztatja fel őket, úgy, hogy mindennek helye van és nem fulladunk meg a zsúfoltságban. Tarantino ezúttal a „spagettiwesternek” minden lehetséges elemét listázta ki és ezeket rakta össze, ugyanakkor nem volt bátortalan a műfaj néhány elemét kikarikírozni, sőt egyes alkotókat felnagyítani.
Mert vegyük például a spagettiwesternek alaptörvényét: kell egy tökös fehér férfi, aki egyedüli igazságosztóként, a semmiből jőve és abba távozva, rendet tesz a környéken. A Django elszabadul-ban már eleve ez az alaptézis hibádzik, hiszen egy fekete pasi osztja ki a pisztolygolyókat a vadnyugat leggecibb karaktereinek. És pont ez az a szemtelenség, amit Tarantino elkövet. A Becstelen Brigantyk-ban mindenki tudta, hogy a náciknak hullani kell, itt azonban az USA történelmének legsötétebb időszakáról van szó, ahol a feketéket úgy nyomták el, mint dalos Pisti a cigicsikket és ez a Szabadság Hazájának azóta sem a legreklámozottabb történelmi időszaka. Tekintve, hogy az amerikai filmgyártók elsősorban az amerikai piacot veszik alapul, amikor eldöntik, hogy mihez adnak pénzt, ez mégis csak egy merész performansz.
Tovább boncolgatva az alapszabályok kifordítását, ott a különös, furcsa barát, aki a főhőst végül hozzásegíti a bosszú beteljesüléséhez. Ebben az esetben ez a barát az, aki felveszi a cselekmény szálát és ad löketet a történetnek. Már a Brignatyk-ban is imádtuk Christoph Waltz-ot, csodálatunk tárgya pedig csak tovább nő a Django-ban. Waltz ugyanis a legtökösebb fejvadász Boba Fett óta. Ő az, aki bár különösnek hat, mégis ellentmondást nem tűrően végzi el az elvállalt feladatot. A kettősség totálisan kíséri végig a figuráját, mert úgy könyörtelen, hogy közben humánus és úgy gyilkol hidegvérrel, hogy közben nyúl szíve van. Waltz ezúttal is lejátszik mindenkit a vászonról. Még a sokak által korunk egyik legzseniálisabb nőfektető szupersztárjának kikiáltott Jamie Foxx is eltörpül mellette. A játéka annyira magabiztos és figurája olyannyira sugárzik, hogy nincs is más, aki hátán tudná vinni a filmet. Még Leonardo DiCaprio, aki lubickolhatna a feketéket semmibe vevő ültetvényes szerepében, sem tud élni a lehetőséggel és megmarad egy tucatkarakternek, ahelyett, hogy kinőné magát az adott pillanatban.
A karakterek közül Samuel L. Jackson a másik abszolút kedvenc. Egy kedves idős fekete pasinak kéne lennie a külleme alapján, ehelyett a leggecibb felügyelő, aki még a gazdáinál is jobban szipolyozza a rabszolgákat. Mellé pedig feledhetetlen szöveget kapott. Persze azon már egy cseppet sem lepődök meg, hogy Tarantino erős dialógusokat sorakoztat fel, hiszen ezt a Kutyaszorító óta el is várjuk tőle.
A Django elszabadult egy olyan film, ami 165 perces, de egy fél percet sem unsz belőle. Klasszikus westernfilmek zenéi csendülnek fel, mellette pedig Tarantino ismét maga válogatta a betétdalok másik felét. A dialógusok zseniálisak és a Jackie Brown „Csákánya” után most egy újabb szlenggel a „zerge baszó hideggel” bővül a szókincsünk. A minden ponton precíz illesztés egy minőségi darabot eredményez. Jól indul ez az év is.
És ha már Tarantino egy mozdulattal elintézte a nácikat, igazságot szolgáltatott a rabszolgáknak, akkor a következő filmje szólhatna 56-ról. Ahol ezúttal a magyarok taccsra vágnák a szovjeteket.