Elvérezni az örökkévalóság oltárán (filmkritika)

Kb. annyi értelme volt a Hajnalhasadást két felé szedni, mint Csitának hidrogénbombát adni, hogy játsszon vele.

 

Már évekkel ezelőtt sem értettem, mi is táplálja ezt a nagy rajongást mozinézők ezereiben az Alkonyat történet iránt. „Persze, mert a csajoknak szól.” – kaptam mindig az arcomba a választ. Oké. A Bridget Jones is, meg a Sztárom a párom, sőt a Mi kell a nőnek is. Mégis nagy kedvencem mindegyik. Egészen egyszerűen nem értem a rajongást a történet iránt amibe, az egyébként az utolsó részre már teljesen lecsengett divat, vámpír vonal is bele lett szőve. Mi az a plusz, amitől a már évszázadok óta ismert Rómeó és Júlia alaptörténet – vagyis, hogy két fiatal, akik fülig szerelmesek egymásba, csak úgy egyszerűen nem lehetnek egymáséi – most színesebb, csavartabb vagy éppen chip tuningolt lenne.

 

Az egyébként hagyján, hogy a sűrűre szőtt szitán alig kevesen látnak át és nem veszik észre, hogy Bella és Edward a modern kori, Júlia és Rómeó, de hogy azt a nyilvánvaló nyúlást is simán lenyeljük, hogy a vámpírok Stan Lee X-men-jeihez hasonlóan különleges képességekkel veszik fel a harcot a zsarnokok ellen, az már sok.

 

A Harry Potterhez hasonlóan az Alkonyat saga esetében is egy határozott és kíméletlen vágással szelték ketté az utolsó, befejező részt. Ám amíg a varázslótanonc esetében ennek jó indoka volt, hiszen a második fél tobzódhatott a legfeketébb reménytelenségben, addig ez alkalomból a nagyra fújt lufi úgy durran ki, hogy közben a mozi nézőserege könnyesre röhögi magát.

 

Az újabb vámpírbőrt ugyanis úgy lehetett volna hozzácsapni az előző részhez, hogy senki nem háborodik fel a túl sok információn egy egységnyi film alatt. Bár ennek is megvan a maga előnye. Például jutott idő a vámpírsexre, amelyet a szép emlékű Leslie Nilsen szem tudta volna jobban elkövetni, egy komédiában. Ennek a résznek is ez az egyik legnagyobb baja, hogy nem igazán lehet eltalálni, hogy mit szántak a készítők ténylegesen humornak és mivel akartak drámázni. Mintha az egésznek olyan feelingje lenne, hogy a stáb legyintet egyet. „Csináljuk meg, lesz amilyen lesz, kit érdekel. A franchise úgyis elbírja a hátán.”

 

Mert nem a történet lett egyedül a kettébontás okán lassú, és némely részeken annyira érdektelen és szájbarágós, hogy az már fáj. De a CGI is olyan béna, mintha azt az Asylum Studio szállította volna. A valószínűtlen farkasok látványát már részeken át szokhattuk, de a Renesmee helyére rajzolt baba első helyezést érne el az animált személyek Aranymálna díjkiosztóján.

Minden azt támasztja alá, hogy felesleges volt ez a nagy ketté osztottság. A mozinézők szempontjából legalábbis mindenképp. A stúdió persze tömheti a zsebét, mint kis óvódás a rakott zsemlét. Nekünk pedig marad egy elcsépelt, érzelemmentes és egy nagy „na b*zdmeg” felkiáltással spékelt 115 perc. Ahol a színészi játék is éppen azokban a mélységekben helyezkedik el, ahol a történet mondanivalója. Bár teátrális megoldásoktól nem mentes, mégis az Aro-t, megformáló Michael Sheen játéka az egyik legszórakoztatóbb.

 

A végső két és fél percért mégis megbocsájtottam mindent. Kissé túlcizelláltan ábrázolják, de mégis céltudatosan, és meghatóan, azt miért ez az egész történetfolyam kezdetét vette. Az pedig, a minden gyarló ember vágya, az örök boldogságra. Örök, vagy legalábbis addig tartó, amíg Rupert Sanders, a Hófehér és a vadász rendezője fel nem tűnik a színen.

Akinek a filmet ajánlom: Szőke hercegről álmodozó tinilányok vagy anyatigris típusú szinglik.

Akinek nem ajánlom: A Pengén nevelkedő, Nosferatu örökségét gondozó darkosok.

Hozzászólások lezárva.