Robotököl, vasököl – odacsap, ahova köll (filmkritika)

Rocky óta tudjuk, hogy a bokszolók hősök, WALL-E-tól pedig azt tanultuk meg, hogy egy kis pléhkaszninak is lehet nagy szíve. Ha ezt a kettőt összegyúrjuk és hozzáadunk egy kis Sly-os Túl a csúcson feelinget, akkor eredményképpen megkapjuk a Vasököl-t. Hugh Jackman legemberibb oldalát mutatva fakaszt könnyre minket.

 

Miért is szeretjük mi a robotokat? – főként ezen gondolkodtam bandukolva a Vasököl című, legújabb Hugh Jackman, filmre. Ott van nekünk az örök halálosztó, a Terminátor akit egy kisfiú egyszer mégis emberivé tudott tenni, aztán a Transformers akik Camarová alakulva segítenek nekünk a csajozásban és védenek minket a gonosz Álcáktól. Végül pedig a szerethető WALL-E és az Én, a robot gondolkodó-kiszolgáló robotjai jutottak eszembe. Van bennük valami groteszk, hogy a hideg fémváz mégis érző, meleg lelket rejt.

 

A bokszoló robotok nagyok, erősek, koruk hősei. Szórakoztatnak, félelmetesek és mindannyiuknak személyisége van, mindamellett, hogy saját akarattal nem rendelkeznek. A szórakoztató ipar csúcsának számító fémemberek összecsapását jó nézni. Szurkolunk, izzadunk, kezet szorítunk és sziszegünk egy-egy nagyobb balhorog láttán. A Vasökölben az a jó, hogy nem csak és kizárólag arra koncentrál, hogy aprítást mutasson be a nézőnek. Hagy időt a karakterek jellemfejlődésének, arra, hogy megismerjük és megszeressük az apát, a fiát és Atomot a robotot.

 

Az alaptörténet kapcsán egyébként egyből Sylvester Stallone Túl a csúcsonja jutott eszembe. Az apa egy kamionnal az országot járva szkanderből/robotbokszból tarja el magát, majd találkozik 10 éve nem látott fiával, akivel elsőként ki nem állhatják egymást, utána azonban összehozza őket a szeretett sportág. Na jó, persze az vesse rá az alkotókra az első követ, akire soha senki nem volt hatással, amit egyébként egykori irodalom tanárom a „nyúlta mint atom” kifejezéssel helyettesített mindig.

 

Ha ezen az apró kis döccenőn túl lépünk, akkor hátradőlve a mozi hatalmas karosszékében, lábunkat – teljesen szabályt szegve és dacolva a házirenddel – az előttünk lévő sorba helyezve élvezhetjük a nagybetűs filmet. Nincs üresjárat, nincs unalom, mert a leglassúbbnak tűnő jelenetben is történik valami, ami a nézők figyelmét leköti. Családi mozi ez és nem csak a célközönséget tekintve. Apa és fia kapcsolatot láttunk már a vásznon, rengeteget. De most Hugh Jackman valami olyan emberi oldalát mutatja meg, amit eddig még nem. Esendő, kapzsi és egy balek. Ugyanakkor mégiscsak megbocsájtunk neki, amikor győzelemre viszi fia féltett kincsét, a saját maga által talált és trenírozott kis robotot, akit a film végére ugyanúgy magunkénak érzünk mint Max.

 

Könnyes szemmel könnyebbülünk meg, hogy hőseink a film végi nagy próbatételt kiállták és bár Dávid nem győzte le Góliátot, de egy robotnak köszönhetően apa és fia ismét egymásra talált. A történet így kerek és mi is érezzük azt a tökéletes egységet, amit egy soha semmilyen érzelem kibocsátására nem alkalmas fémkupac alkotott meg. Felborítva ezzel a természet minden addigi szabályát.

Hát ezért szeretjük mi a robotokat – most már tudom.

Hozzászólások lezárva.