„Jó ez az Éhezők viadala de mégsem annyira mint a Battle Royal” – a mondat amit legtöbben az Éhezők viadala után kiejtenek a szájukon a mozinézők. És hát szó mi szó Suzanne Collins nagyjából hasonló alappillérekre építette fel fantázia világát, mint ami a japán tinédzserek spirituális harcának környezetét biztosította. Mégis, azért van valami új a nap alatt.

Az Éhezők viadala idegbeteg kamera rángásával, Schindler listája és Ötödik elem látványvilág keveredésével együtt is olyan feszültséget plántál a mozi nézőbe, hogy olyan gyorsan eszi meg kényszeresen a popcornt, hogy legalább kétszer kellene újért mennie a film végéig. Végre egy jó film, erre vártam már mióta.

Bár a filmet végig feszengjük és izguljuk ugyanakkor én mégsem tudtam teljes mértékben izgulni a főhősért, Katniss Everdeenért. Hiszen ki látott már olyan filmet, hogy a főhős se szó, se beszéd meghal egy ilyen kiképzésen. Egyszer egyébként kísérletképpen lehetne, egy olyan történet ahol mondjuk a főhőst az első komolyabb összecsapáson derékba törik, így felborítva a klasszikus történetmesélés szabályait. Ez persze most sem következett de, így a végeredmény már a sorsolás pillanatában vélhető volt. Ha a film valóban virtuális lenne, és akár csak a Viadal során most is a mozi nézők szimpátiája alapján lehetne támogatni az egyes versenyzőket, felőlem Katniss olyan hamar eshetne ki a versengésből, mint VV Bandika a Villából. Jennifer Lawrence lehet, hogy hangyányival csinosabb az átlagnál, de hogy durcás, pufók kis arcával annyi szimpátiát tudott kiváltani belőlem, mint egy botsáska, az egyenesen biztos.

Ha Lawrence kisasszonynak nagy falat is volt a harcos mégis érzelmes amazont eljátszani volt, aki lubickolt a szerepében. Woody Harrelson ismét hozza a tökös, alkoholmámoros, kissé hibbant karaktert. Harrelsonban az a furcsa, hogy bár minden szerepében ugyan azt a karakter hozza, mégis mindig tud úgy alakítani, hogy valamiért a végeredmény totálisan más lesz az előzőkhöz képest. Stanley Tucci már annyira pojáca, hogy imádni való, Lenny Kravitz magabiztos és kisugárzása most is székbe nyom, Donald Sutherland pedig olyannyira hidegen uralja a gyöngyvászon minden centijét, ahogy arra csak a nagyok és diktátorok képesek. A castingra így semmi okunk nincs panaszkodni.

Amiből lehetett volna kevesebb, az az idegbeteg kameramozgás. Néha indokolt és hozzáad a feszültséghez, de néha sok, követhetetlenné teszi az akciót és fejfájást okoz. Nekem mintha ebből lett volna a több. Az Ötödik elemes, Batman és Robinos, neonzöldes, hányásos, látványvilág pedig pont akkor robban az arcunkba, amikor már hiteles alternatív jövőt kapnánk. Ez pillanatok alatt rombolja szét az illúziót. A jövő az mindig steril és tiszta? Nem hiszem. Csak egy ideje a filmesek ezt a trendet követik. Szakíthatnának vele.

Összességében 142 perc tömény adrenalint kapunk ezúttal a mozijegy áráért. Ha pedig valakinek kurta furcsa lenne a film befejezése megsúgom: Egy trilógia első részét látta. Tapasztalva a könyvek sikerét és a mozik bevételét biztos vagyok benne, hogy jönni fog a folytatás is.

Nemrég a nyári mozik legjobb nőjének választották Mila Kunist, így hát azt gondoltam, hogy a Barátság extrákkal az, az a film, amit a Fekete hattyú után látnom kell Kunis kisasszonytól. Már csak azért is – mert ugyan lehet valami sötét perverzió lakozik bennem – de, hát nem a fiú és lány barátság sok-sok szexszel minden férfi vágyálma? És, hogy ebből hogyan lesz egy ízléses, mégis bizsergető másfél óra, na ez az amire kíváncsi voltam. Na meg, hogy lesz egy kis villantás.

Ez utóbbi, sajnos, elmaradt ám nézzük a film jó oldalát. Vicces, szórakoztató és ha már korábban a célközönség kilétét feszegettem, akkor a fiúknak ott van a félistennő Mila Kunis, a csajoknak pedig a kidolgozott testű Justin Timberlake. Jó párosítás az övék, mert elhiszem, hogy tényleg barátok és, hogy ágyba is csak azért bújnak, hogy „teniszezzenek”. Azonban bármennyire is figyeltem és próbáltam rákattanni a vászonra, a sok kolléga által felfedezett bizsergető feszültséget nem éreztem közöttük. Minden a helyén volt, minden összeállt, de valahogy az a kis plusz, ami olykor-olykor feszítette volna a nacimat, nem volt meg. Alapvetően persze nem pornóra ültünk be, de ha már merész volt a trailer, a plakát és minden más körítés, akkor ezt, ha csak egy hangyapöcöknyit is, de elvárná az ember.

A sztori amint az a romantikus, „a két fél összebarátkozik, az egyik többet érez mint a másik aztán valahogy mégis szerelem lesz belőle” típusú, filmeknél lenni szokott, nem hoz különösebb fordulatokat. De jól is van ez így, hiszen jelen esetben az érzelmeknek kell dominálniuk. Néhány klisére azonban felhúztam az orrom. Mert nem hiszem el, hogy a forgatókönyvírók csak és kizárólag akkor tudnak plusz poénokat írni, ha ehhez egy szex centrikus és még mindig a hippikorszakban élő anyukát vagy egy Alzheimer-kóros apukát húznak elő a kalapból. Aztán előző arcpirító beszólásait, utóbbi pedig betegségéből fakadó számunkra megmosolyogtató szituációk sorát vonultatja fel. Működött volna ez nélkülük is, erre pedig példa Woody Harrelson figurája, aki minden egyes megjelenésével új színt és pezsgést hozott a vászonra.

A Barátság extrákkal az a film ami elhiteti velünk, még egy new york-i nagymenőnek is vannak érzelmei és felvillantja előttünk a lehetőséget, hogy egy sikeres karrier mögött bizony lehet boldog magánélet. Na meg ott a végén a nagy felismerés, hogy mennyire rövid az élet, hogy Carpe Diem, Élj a mának, ragadj meg minden lehetőséget. A kedves olvasó meg legjobban akkor jár, ha megragadja párját és megnézi a filmet. A szellemi petting után pedig jöhet a folytatás…

A barátság Szombathelyen a Cinema Cityben kap extrákat.