Nos, a fő kérdés, (ami egyébként a filmben is elhangzik): Miért?

Miért akar az ember egy számára teljesen idegen közegben létezni, próbára téve a teljesítő képességét, szervezetének határait. Dacolva jéggel és hóval, megmászni a világ tetejét? Hát pontosan ezért. Hogy érezze, ő van ott, azon a ponton, aminél magasabbat a természet nem alkotott. Amivel be tudja bizonyítani, hogy ő több mint a többi embertársa, hogy képes rá, hogy megmássza a megmászhatatlant. Egyszóval ismételten önnön egónk fényezésre, amivel csak azt akarjuk bizonyítani, hogy az ember a világ ura és még a természet sem jelenthet számunkra versenytársat.

Bár ez már az én egyéni véleményem, de a tűzzel játszó gyereket nem tudom sajnálni, ha megégeti magát. Persze empátia bennem is van, de valahogy nem tudok napirendre térni afölött, hogy emberek/sportolók fogják magukat és nekimennek egy hegynek, amit végül nem tudnak legyűrni, majd jajkiáltásukra az egész emberiség felkapja a fejét és megpróbálja megmenteni a csapdába esetteket.

Na, most, hogy ezzel jó néhány olvasó ellenszenvét kiváltottam ugorjunk neki az Everest című filmnek.

A film egy 1996-os megtörtént esetet mesél el, amikor is a kőkemény biznisszé vált Everest mászatás közben hatalmas vihar csapott le a mászókra. Ez pedig ezekben a körökben bizony nem jelent jót.

Kíváncsi lennék, hogy a tényleg ennyire színes volt-e valóban az a hegymászócsoport, aminek az útját végigkövetjük. Mert egészen széles skálán mozog a csapat karakterinek jelleme. Van itt csendes japán hölgy, hobbihegymászó postás, nagyképű tehetős üzletember és vérprofi sportember is. A dráma egyik alappillére, hogy ismertesd meg jól a nézővel a kartereket, szerettesd meg vele, majd lassú kínok között – ez esetben – fagyaszd halálra, ezzel adva súlyt a történéseknek. Ebben pedig nincs hiba. Sőt, olyannyira jól sikerült a karakterábrázolás, hogy szinte előre borítékolható, hogy melyik hegymászónak, milyen sorssal kell beérnie.

Akár csak a hegymászás a színészi játék is igazi csapatmunka. Jason Clarke nagyon jó hozza a megbízható, magabiztos túravezetőt. John Hawkes szinte olyan mintha a mi postásunk lenne. Ő az a bizonyos nagyot álmodó kisember. Josh Brolin egy igazi pöcs, aki a film legnagyobb meglepetését hozza magával végül. És Jake Gyllenhaal pedig az a bizonyos Carpe Diem srác, amihez nincs elég bátorságunk, hogy egyszer mi is azzá váljunk. És ne feledkezzünk meg Keira Knightleyról sem, aki olyan telefonbeszélgetést nyom le, hogy egyedül játszva is kisírtja veled még az agyvizedet is.

A csodaszép környezet – ami 3D-ban még jobban üt – és a már említett karakterábrázolások mellett azért van egy Achilles-sarka a filmnek. Ez pedig a dramaturgia. Mert, hogy épp a film legfontosabb mozzanatánál, a csúcstámadásnál keveri be úgy a nézőt, hogy nem nagyon tudjuk a szálakat rendben tartani. Egy csomó olyan apró összetevője van a katasztrófának, aminek nem értjük a miértjét. Egyáltalán azt a fajta feladatot volt nehéz megoldani, hogy hogyan lehessen megkülönböztetni tetőtől talpig beöltözött embereket egymástól. Ehhez pedig olyan további történet mozaikok vesznek el, minthogy hova lettek a teli palackok, miért nincs fent a kötél, mi van az újságírókkal, hol a másik fő serpa és így tovább. Bár ezen folyamatosan agyalunk, a dráma azért megmarad.

Ami még egy kicsit elnagyoltnak tűnt, az a karakterek végső állomása. Szépen és elegánsan engedik el a kezüket, és bár lehetett volna még fokozni bőven a tragédiát, végül ebben az esetben a film megmarad a kevesebb több elvénél. Persze, lássuk ne, ez pont az a műfaj, ahol ha nem óvatos az ember, könnyen közhelyessé és giccsessé válnak a dolgok.

Na összegezzünk!

Az Everest egy lélegzetelállító környezetben játszódó igazi régimódi dráma, remek színészi alakításokkal. Ahol az emberi sorsok mozgatják a filmet és bár tudjuk az elkerülhetetlent folyamatosan szurkolunk a csúcshódító hősöknek. Végre egy jó film a langyos későnyári/kora őszi kínálatban.

Értékelés: 9/10.

Akinek ajánlom: Adrenalin függőknek és amatőr túrázóknak.

Akinek nem ajánlom: Tériszonyosoknak és fagyosoknak.

Van ami nem ereszt

Everest – A hegymászós, bajba jutós, megmenekülős filmeknek mindig van valamiféle vonzereje. Szeretjük nézni a szenvedést abban a biztos tudatban, hogy mi jó helyen vagyunk, kényelmes fotelban ülünk és egyébként is, úgyis megmenekülnek a főszereplők a végén. Vagy nem. Most itt van az újabb kalandor/katasztrófa film az Everest, ami egyébként valós eseményeken alapul. Mondjuk azt soha nem értettem, hogy mi értelme van cápákkal teli vízbe ugrani, vagy oxigén hiányos hegytetőkre kaptatni pusztán szórakozásból. A film minden esetre impozáns szereplőgárdát vonultat fel. Keira Knightleytól kezdve, itt van Jake Gyllenhaal, Josh Brolin és Sam Worthington is. Hát hajrá fiúk, irány a csúcs! Mindkét szombathelyi moziban nézhető a film.

Előre a, miért is? 

Az útvesztő: Tűzpróba – Tavaly mutatták be az Útvesztőt, ami megvallom őszintén nekem totálisan kimaradt az életemből. Az Éhezők viadalának árnyékában növögető Young adoult filmek közül azonban állítólag ez volt a legnézhetőbb és a legjobban kivitelezett könyvadaptáció. Szóval lehet, hogy még pótolni is fogom. Most megjött a folytatás, amiben az Útvesztőből kiszabadult túlélők kálváriája tovább folytatódik. Ha jól látom zombik is lesznek, na, lehet tényleg pótolnom kell a cuccot. Szintén mind a két mozi játssza a filmet.

Ohh, Emma 

Abszurd alak – Már megint ez a Woody Allen. Itt a mester legújabb filmje, amiben úgy néz ki, hű maradt önmagához és ismét egy emberi drámát rakott a középpontba. Megmondom őszintén Woody Allen művészete nem áll hozzám túl közel, ám Emma Stone, ohh Emma Stone, Emma Stone miatt érdemes górcső alá venni a történéseket. Joaquin Phoenix egy kiégett professzort alakít, akit nagyon az sem akar feldobni, hogy egyszerre két nőnek is bejön és megpróbálják elcsábítani. Ez már a tényleges apátia. A többi kiderül a moziban. Savaria mozi vetíti az alkotást.

Bájos, elragadó, zseniális zenei utazás Keira Knightley és Mark Ruffalo főszereplésével. Ez a Szerelemre hangszerelve, ami megmutatja, hogy a művészetek értelme nem abban rejlik, hogy mennyit tudunk érte bezsebelni, hanem az önkifejezés nagysága és a szellemi termék sokkal fontosabb.

Két másféle démonokkal küzdő ember találkozásából születhet-e valami csodálatos? Leginkább ez az mi a film nagy kérdése. Dan (Mark Ruffalo) egy magánéleti és ebből fakadóan üzleti válságban is lévő zenei menedzser, aki esküszik a régi iskolára. Vagyis, hogy a zene értékesítéséhez nem kell semmilyen hókuszpókusz, ha a termék maga jó, akkor különösebb trükkök nélkül is imádni fogja a közönség. Bár álláspontjával és alkoholizmusával magára marad, egészen addig míg egy new yorki bárba össze nem fut a bájos Grettával (Keira Knightley) aki egy csapásra visszaadja élete értelmét, hiszen megtalálta azt az előadót, aki a sok balfék zenész mellett végre egyéniséggel és ami még fontosabb mondanivalóval rendelkezik. Az ő démona viszont pont a zeneipar rákfenéje. Amikor ugyanis New Yorkba érkezik barátjával pont azért jön, hogy az addigi alkotó és élettársa a kezdeti sikerek után végre mély gyökeret verjen a zenei piacban. Csak közben épp a lényeg veszik el.

Hol van hát a határvonal, ahol az önkifejezés nem alkuszik meg a tömegszórakoztatás oltárán? Ezt keresve végül igazi örömzene bontakozik ki és közben annak is szemtanúi lehetünk, hogy a zene könnyen tud hidat verni társadalmi rétegek és akár szubkulturális szakadékok közé is.

A zene egészen fantasztikus. Keira Knightley pedig tud énekelni, Mark Ruffalo nagyon laza, Adam Levine pedig egy igazi rockstar. Remek kis film ez, mindenféle digitális majális nélkül is kiválóan adja át üzenetét és ad lehetősége arra, hogy a zenét élvezve feltöltődjünk.

Értékelés: 10/10.

Akinek ajánlom: Trubadur lelkű, örök romantikusoknak, akik el tudják viselni, hogy az élet nem tökéletes, de mégis jól érzik magukat benne.

Akinek nem ajánlom: Kapitalista zenei producereknek, akik megvesznek a profitért és a Maroon 5-ért.

A ezeregyszázhuszonnyolcadik Herkules feldolgozás mellé, jön egy kis romkom meg egy elképesztő sztori egy magáról sosem tudott fotóművészről. Szombathelyi mozipremierek.

Izomzizi

Herkules – Dwayne „The Rock” Johnson újabb filmben mutatja meg színészik képességeit izmait. A 300 óta az ókori mondák újraértelmezésében tocsogó Hollywood idén már a második Herkules filmet tolja ki magából. Az idei első egy no name színészekkel felállított, klisétengerben úszó tesztoszteron tutaj volt. Talán ez jobb lesz, hiszen benne van a mi Barbink, a Palvin is. Ezen felül a trailerek alapján igényes CGI szörnyek és talán egy pötty történet is meglapul a hullámos hajfürtű expankrátor füle mögött. A filmet egyébként javarészt nálunk forgatták és szerepel  benne – bár igaz kb. annyit mint egy antik váza – a mi Palvin Barbink is.  Az IMDB index egyébként bizakodás keltő, 7,3/10. Ha szereted a fantasy elemekkel operáló, mitológián alapuló, akciófilmet akkor csalódni nem fogsz.

Muzsikus romkom

Szerelemre hangszerelve – Egy igazán kedves kis romkomnak ígérkező keiraknightleys nyári limonádé ez a film. Szerelem és karrier hajszolása New Yorkban. Egy régóta együtt lévő pár zenei karrierjét akarja beindítani, amikor a pasi szerződést kap és a dicsőség a fejébe száll. Addigi szerzőtársát és barátnőjét pedig ejti. A sztori akkor kezd érdekes lenni, amikor a lány a pofáraeséssel mit sem törődve továbbra is alkotni kezd és egy lemezkiadó exalkamlazottja felfigyel rá az egyik bárban, éneklés közben. Igazi kis randi mozi. A gitárpengetőjét senki se hagyja otthon!

Amikor a negatív pozitív

Vivian Maier nyomában – Egy fantasztikus történet az elkallódott majd később felfedezett tehetségekről. Vivian Maier egy Amerikában élő dada volt, aki imádott fényképezni. Képeit azonban jórészt elő sem hívatta. Halála után pedig már majdnem feledésbe merültek, amikor egy John Maloof nevű fiatal történész egy bolhapiacon egy doboznyi negatívot vásárolt, potom pénzért. Később kiderült, a képek olyannyira magas művészi szintet képviselnek, hogy Maloofot egy csapásra milliárdossá tették. Elképesztő sztori, érdemes megnézni. Savaria moziban lehet keresni.

Magyar bemutató: március 8.