2012-ben vette újra elő a Sony a Pókembert. Ennek ugye több oka is volt. Egyrészt a karakter jogainak birtoklásához a cég köteles folyamatosan fejleszteni, újabb filmeket bemutatni vele, másrészt pedig nem egy rosszul jövedelmező befektetés a Pókembert mozikba küldeni.

A Sonynak viszonylag könnyű dolga van, hiszen a Pókfejhez rengeteg ellenség és szerelemi karakter kapcsolódik, így nem nehéz egy épkézláb sztorit kihozni. Vagy mégis? A Csodálatos Pókember 2. talán mégis azt mutatja, hogy pont a karakterek tobzódása miatt csúszik ki könnyedén az irányítás az alkotók kezéből. A képlet azonban mégsem ennyire egyszerű. A 2012-es első film egy teljesen új irányvonalat diktáló történet alapját tette le. A szokásos hős eredet történetet vázolva adott motivációt Peter Parkernek, mind a szerelmi szál kibontakoztatásához, mind pedig a bűnüldözés terén mutatott lelkesedéséhez kapott iránymutatást a néző. A stúdió nem titkolt célja, hogy a Bosszúállókhoz vagy éppen a X-Men filmekhez hasonlóan egy komplexebb univerzumot hozzon létre. Amibe olyan merész vállalkozások is helyet kaphatnak, mint egy-egy őspók ellenség, pl.: Venom, egész estés mozifilmje. Ehhez azonban építkezni kell.

Az általam is nagyra becsült Gyűrűk ura saga leggyengébb darabjának, a Két toronynak azért kellett olyannak lenni, amilyennek, hogy a mindent vivő Király visszatér elő legyen készítve és egy mindenkit a székbe szögező élményt adhasson. Most a Csodálatos Pókember 2. kapcsán ugyanez az érzésem.

Ugyan a sztori vezetés nagyban emlékeztet a Schumaher féle Batman filmek vonalára. Ahol az ellenségek megszületése a főmotívum és mindenféle mondvacsinált indok kell ahhoz, hogy Batman/Pókember életére akarjanak törni. Ezzel együtt az egész filmnek olyan hatása van, mintha egy jól megtervezett építőmunkát készítene elő. Éppen ezért én a továbbiakban úgy fogom kezelni ezt a filmet, mint ami csupán egy felvezetés egy nagyobb, grandiózusabb filmhez/filmekhez.

Az első film eseményeihez képest Pókember most már egy New York-szerte ismert és ünnepelt hős. Idejének nagy részét nem is teszi ki más mint a bűnüldözés és a folyamatos magyarázkodás a csajának hogy most éppen miért késett el egy előre megbeszélt randiról. A Pók tisztában van vele, hogy az ellenségeit ő maga termeli ki, de nem tud magának megállj parancsolni, már ami a rossz fiúk kézre kerítését jelenti. Így aztán elindítja a lavinát, ami az egyelőre még csak kapargatott felszínt jelenti, hiszen a film vége-felé kanyarodva biztosak lehetünk abban, hogy a felvezetett rosszfiú csapat a következőkben fog vasökölként lecsapni.

Emma Stone és Adrew Garfield között még mindig szikráznak az érzelmek. Ami érthető, hiszen ők az életben is egy pár. Az első részhez képest azonban most nem a Ben bácsi elvesztése okozta keserűség, hanem Peter Parker esetleges magánya lebegi be árnyékként hősünk mindennapjait. Sokkal inkább próbál ez a film a karakterekben elmélyedni, mint az első. Motivációkat és mozgatórugókat szolgáltatva a folytatáshoz. Ugyanakkor mégis a kezemet a szívemre téve, egy Pókember filmhez ennél azért több kellett volna. Megértem én a stratégiát, ugyanakkor megértem a fanyalgókat is. Bízzunk a még jobb folytatásban és tartsuk mágnesezve a hálóvetőt.

Értékelés: 7/10.

Akinek ajánlom: Képregény rajongóknak egyértelműen. Sőt, azoknak is, akik hajlandóak végigülni egy hosszú felvezetést egy brutális összecsapás kedvéért.

Akinek nem ajánlom: Kisebbségi komplexussal küzdő villanyszerelőknek és tériszonyos rovarirtóknak.

Quentin Tarantino ismét nagyon alkotott a Django elszabadullal, amiben – a korábbi filmjeihez hasonlóan – ismét összeszedett egy adott műfajra jellemző stílusjegyet. Ezúttal a westernhez nyúlt és a végeredmény: mestermunka. A filmről nem is nyáladzok többet, hiszen itt már megtettem. Jöjjön a kézzelfogható lemez formátum, jöjjön a DVD.

Külcsín

Gyorsan leszögezném, hogy a Django azon kevés DVD-khez tartozik amelyek felajánlják a borítóválasztás lehetőségét. A kiadvány kétféle címlappal jelent meg. Van egy – engem leginkább, a Becstelen Brigantyk dizájnjára emlékeztető – fehér alapú és egy szürkés hátterű borító. A képek egyébként hozzák a magyarországi moziplakátokat, amikből szintén ez a kettő került annak idején a plakáttartókba. 

A kiadványok nem csak címlapjukban, a gerincükben is eltérőek, de a hátsó borító egy, az egyben ugyan az. A gerincen azonban minden esetben a Django és Dr. Schultz néz ránk. Akárcsak a filmben, itt is szépen megosztják a szerepeket. 

A hátlap szépen szerkesztet és a doki mászós alakjával lendületet kap az egész. Ami viszont ismét felállította a karomon a szőrt, az a díjak, díjazások, jelölések felsorolása, sőt nagyban kiemelése a fed és a hátlapon. Újra felteszem a kérdést: Van olyan aki a nem ismeri a Django elszabadul című filmet. Vagy nem is hallott róla? Igen, van. Akkor az nem, hogy DVD-t sem vásárol, de még tévéje sincs. És ha már a feliratok, a 18-as karika ebben az esetben – bár nem szándékosan, hanem egészen véletlenül – úgy simul bele az összehatásba, mint lágy vaj a kenyér apró krátereibe. 

A tokot felpattintva csodaszép belső nyomás és egy kissé lehangoló fehér lemez vár minket.

Belbecs

A Django nem sok mindent kapott a felfegyverzéskor. DE. Van a mozgó menüt kezelve van egy olyan opció, ahol nem csak jelenetet, de zenét is tudunk választani. Ezt lenyomva aztán arra a filmrészletre ugrunk, ahol az adott soundtrack szól. 

A dalok és természetesen a film is 5,1-es magyar hangot kaptak. 

Bár ez egy olyan opció, amivel eddig én még DVD-nél nem találkoztam, a további extrák eléggé lelombozóak. Reklámokon kívül más nagyon nem kapott helyet a lemezen. Egy a Django látványterveit elmesélő kisfilm, valamint egy Tarantino Blu-ray gyűjtemény és a filmzene reklámja.

Aki Quentin Tarantino munkásságát szereti, az valószínűleg ugyanolyan film-megszállott, mint a mester maga, és képes a történetet nem csak egy síkban látni, de a rétegek között is könnyedén tájékozódik. Tarantino ugyanis abban zseniális, hogy fogja a különböző filmes zsánereket, és egy közös filmben sorakoztatja fel őket, úgy, hogy mindennek helye van és nem fulladunk meg a zsúfoltságban. Tarantino ezúttal a „spagettiwesternek” minden lehetséges elemét listázta ki és ezeket rakta össze, ugyanakkor nem volt bátortalan a műfaj néhány elemét kikarikírozni, sőt egyes alkotókat felnagyítani.

Mert vegyük például a spagettiwesternek alaptörvényét: kell egy tökös fehér férfi, aki egyedüli igazságosztóként, a semmiből jőve és abba távozva, rendet tesz a környéken. A Django elszabadul-ban már eleve ez az alaptézis hibádzik, hiszen egy fekete pasi osztja ki a pisztolygolyókat a vadnyugat leggecibb karaktereinek. És pont ez az a szemtelenség, amit Tarantino elkövet. A Becstelen Brigantyk-ban mindenki tudta, hogy a náciknak hullani kell, itt azonban az USA történelmének legsötétebb időszakáról van szó, ahol a feketéket úgy nyomták el, mint dalos Pisti a cigicsikket és ez a Szabadság Hazájának azóta sem a legreklámozottabb történelmi időszaka. Tekintve, hogy az amerikai filmgyártók elsősorban az amerikai piacot veszik alapul, amikor eldöntik, hogy mihez adnak pénzt, ez mégis csak egy merész performansz.

Tovább boncolgatva az alapszabályok kifordítását, ott a különös, furcsa barát, aki a főhőst végül hozzásegíti a bosszú beteljesüléséhez. Ebben az esetben ez a barát az, aki felveszi a cselekmény szálát és ad löketet a történetnek. Már a Brignatyk-ban is imádtuk Christoph Waltz-ot, csodálatunk tárgya pedig csak tovább nő a Django-ban. Waltz ugyanis a legtökösebb fejvadász Boba Fett óta. Ő az, aki bár különösnek hat, mégis ellentmondást nem tűrően végzi el az elvállalt feladatot. A kettősség totálisan kíséri végig a figuráját, mert úgy könyörtelen, hogy közben humánus és úgy gyilkol hidegvérrel, hogy közben nyúl szíve van. Waltz ezúttal is lejátszik mindenkit a vászonról. Még a sokak által korunk egyik legzseniálisabb nőfektető szupersztárjának kikiáltott Jamie Foxx is eltörpül mellette. A játéka annyira magabiztos és figurája olyannyira sugárzik, hogy nincs is más, aki hátán tudná vinni a filmet. Még Leonardo DiCaprio, aki lubickolhatna a feketéket semmibe vevő ültetvényes szerepében, sem tud élni a lehetőséggel és megmarad egy tucatkarakternek, ahelyett, hogy kinőné magát az adott pillanatban.

A karakterek közül Samuel L. Jackson a másik abszolút kedvenc. Egy kedves idős fekete pasinak kéne lennie a külleme alapján, ehelyett a leggecibb felügyelő, aki még a gazdáinál is jobban szipolyozza a rabszolgákat. Mellé pedig feledhetetlen szöveget kapott. Persze azon már egy cseppet sem lepődök meg, hogy Tarantino erős dialógusokat sorakoztat fel, hiszen ezt a Kutyaszorító óta el is várjuk tőle.

A Django elszabadult egy olyan film, ami 165 perces, de egy fél percet sem unsz belőle. Klasszikus westernfilmek zenéi csendülnek fel, mellette pedig Tarantino ismét maga válogatta a betétdalok másik felét. A dialógusok zseniálisak és a Jackie Brown „Csákánya” után most egy újabb szlenggel a „zerge baszó hideggel” bővül a szókincsünk. A minden ponton precíz illesztés egy minőségi darabot eredményez. Jól indul ez az év is.

És ha már Tarantino egy mozdulattal elintézte a nácikat, igazságot szolgáltatott a rabszolgáknak, akkor a következő filmje szólhatna 56-ról. Ahol ezúttal a magyarok taccsra vágnák a szovjeteket.