Társadalomkritika, gyermek bűbáj, krimi és elképesztő animáció. Ez mind benne van a Diseny legújabb animációs filmjében a Zootropolisban. A stúdió folytatja azt a fajta történetmesélést, amit a Hős 6-sal elkezdett.

Ötletes környezetbe helyezte a Disney a legújabb kalandját. Az alapfelállás ugyanis az, hogy van egy emlősök által lakott társadalom. Ahol a legkisebb cickány és a legnagyobb zsiráf is békésen megél medvékkel, rókákkal vagy éppen az oroszlánokkal. Bár ragadozó és préda egymás mellett élnek, és látszólag semmiben sem különböznek a társadalmi berendezkedés szerint. Az egyes fajokat mégis érheti hátrányos megkülönböztetés. A társadalom egyébként pontosan ott jár, ahol a mi XXI. századi közösségünk. Kezdenek feltöredezni a határok, de egy fecske, vagyis esetünkben nyúl, egyelőre még nem nagyon képes nyarat csinálni.

A történetbe ott kapcsolódunk be, hogy hősünk, a hős nyúllány, Judy Hoppsz szembemenve a társadalmi elvárásokkal szakít családja farmer hagyományaival és beáll rendőrnek. Végül pedig a mega polisz, Zootropolisban egy komoly bűntényt kell felgöngyölítenie. A több elemből összerakott animációs filmben nagyon szépen lavíroznak a gyerekeknek szánt poénok, a felnőtteknek szánt filmes utalások (amiket élvezet egyébként kimazsolázgatni) és a krimi elemei között. Pontosan úgy valósul meg a történetmesélés, hogy egyik se szenvedjen csorbát.

Az egyes társadalmi csoportok állatokba oltása pedig telitalálat. Amik közül a hivatalnok lassú lajhárok lesznek mindenkinek a kedvencei, ezt garantálhatom. A Zootropolisz tehát a nagybetűs szórakozás az egész családnak. Felesleges és nyálas betéténekek nélkül. A végén pedig ott a sok-sok tanulság a gyerekeknek. Hogy senkit nem szabad megbélyegezni azért ahonnan jött. Sokkal inkább az alapján kell dönteni, hogy ki milyen egyéni erényekkel vagy gyarlóságokkal rendelkezik. Így az is előfordulhat, hogy egy nyuszi nem gyáva, egy róka nem sunyi, a lajhár pedig nem lassú.

Értékelés: 8/10. 

Akinek ajánlom: Krimiket és állati alakokba bújt karaktereket kedvelő répa habzsolóknak.

Akinek nem ajánlom: A metropoliszok közbiztonságáért aggódó politikusoknak.

Akár kezdhetnénk egy viccel is. Az autista, a start up-os, a dörzsölt bróker és a kapzsi bankár bemegy az ingatanközvetítőbe és a kopasz seggükre lakást vesznek. Bár, igaz jó, hogy a dolog, igaz, mert viccnek mégis csak durva lenne.

A 2000-es évek végén robbant nagy gazdasági világválság ugyanis pontosan ilyen egyszerűen magyarázható. Vagyis ennél egy kicsit bonyolultabb a dolog, de aki szán az életéből két órát A nagy dobásra, az nagy valószínűséggel, ha szóról szóra visszamondani nem is fogja tudni a leckét, de nagyban megérti majd, hogy mi vezetett globális szinten több millió ember otthonának elvesztéséhez. Mivel azonban a film talán még a közgazdászok gyomrát is megfekszi elsőre, a készítők egy olyan zseniálisan laza szerkezettel álltak elő, hogy a részleteket a habfürdős Margot Robbie, vagy éppen a Black Jackező Selena Gomez magyarázza el.

A film több szempontból is figyelemre méltó. Egyrészt, hogy megpróbálja a gazdasági szereplőket, és ezzel együtt a sztori fő karaktereit is a skála lehető legszélesebb pontjairól összeszedni. Ezáltal pedig a száraz pénzügyi kifejezéseket és üzletkötéseket is feldobni. (Ami azért, valljuk be, elég nehéz vállalkozás.) Másrészt pedig jó ritmusban adagolja az információkat. Ez egyébként bámulatosan sikerül is. A kamatok és értéklábak közé bátran pörgetnek be egy-egy klipszerű montázst, ami igazán feldobja az egész produkciót.

A színészek kivétel nélkül hozzák a tőlük elvárhatót. Egytől egyig parádésak. A csapatból azonban toronymagasan kitűnik Steve Carell. Tavaly már a Foxcatcher-ben megmutatta, hogy nem csak a komédiázáshoz ért, az ott nyújtott magas színészi munkát pedig itt is folytatta. Egyszerűen imádtam!

Értékelés: 8/10.

Akinek ajánlom: Azoknak, akik okulni akarnak mások butaságából és az USA kapzsiságából.

Akinek nem ajánlom: A számok világában kissé nehezen mozgó friss lakáshiteleseknek.

Amikor 2012-ben Django elszabadult, beleszerettem a westernbe. Soha nem volt a kedvencem a műfaj, de az a fajta újraértelmezés, amit Tarantino csinált vele, egy a mai nézőhöz is könnyen utat találó filmmé tette a Djangót. Van benne egy rész, amikor Django és Schultz doki nagy prémekbe öltözve a lábszárközépig érő hóban taposnak lovaikkal, majd megpihennek egy háznál, ahol a gazda beinvitálja őket a „zergebaszó hidegről”. Na, pont egy ilyen havas tájon játszódó film lett a mester éppen mozikban futó Aljas nyolcasa.

Tarantino igazi kísérletező rendező, vagy ha az jobban tetszik, film-újraalkotó. Hiszen sokan vádolják azzal, hogy nem tesz mást, mint jó kopírozó módjára, videotékás korszakában százszámra nézett filmekből rak össze egy újat. De hát ez legyen a legnagyobb baj vele kapcsolatban. Hiszen munkái mindig egyediek, bivalyerős dialógusokkal és igen komoly karakterekkel, akiknek mindig kristálytisztán érthető motivációjuk van.

Azért valljuk csak be, mégiscsak ezek a dolgok a legnehezebbek egy-egy film kapcsán, és ezekbe szokott a legtöbb rendező/forgatókönyvíró bicskája tövestül beletörni. A nyolcadikként hirdetett Tarantino film – ami igazából inkább tizedik akárhogyan is számoljuk, bár ugye egy ilyen stílusos füllentés a nyolcas szám jegyében simán elmegy – nem csak, hogy lazán belesimul az eddigi életműbe, de vissza is kanyarodik a rendező első nagyjátékfilmjéhez, a Kutyaszorítóban-hoz. Az Aljas nyolcas ugyanis kevés akcióval operál, és a film jó 70%-a, egy helységben játszódik le. És mégis, azzal együtt, hogy szinte nem történik semmi, teljesen ráfeszülünk a nyolc idegenek – akik igazából inkább vannak kilencen – párbeszédére. Egymás történetének kikutatására, a teljes kép összerakására. Mert film egy jó ideig egyfajta Colombo-szerű krimiként fut, csak aztán csap át egy westernes pisztolypárbajba.

Az pedig a csillogó arany a kőműveskanálon, hogy az Aljast 70 milliméteres filmre forgatva, csodálatos tónusokkal látta el a rendező. A szebbnél szebb kosztümöket viselő pisztolyhősök pedig szinte leugranak a vászonról.

Amit Tarantinonak tennie kell, azt meg is teszi. A karakterek egyre mélyebbek lesznek az idő múlásával, akár csak a kifröccsenő vér mennyisége. Mindezt pedig megtoldja egy amolyan Dolog-féle hóviharos klausztrofób érzéssel. És, hogy ennek tetejébe pluszban még miért is király Tarantino? Mert történetei lehetnek szamuráj kardos bosszú hadjáratok, fél millió dollár üldözésének útvesztői, vagy éppen vadnyugaton játszódó hölgyszabadítós kalandtörténetek. A sorok között mindig ott van a rasszizmus elleni szóemelés, és a fajgyűlölők idiótának való kikáltása. Ez az, ami Quentint a szívünk csücskévé teszi.

Értékelés: 8 (ha-ha)/10.

Akinek ajánlom: Western-, és krimi rajongóknak.

Akinek nem ajánlom: Akcióbuziknak. A film ugyanis inkább lyukat beszél a hasadba, mintsem belelőné azt.

Idejét sem tudom már, mikor kaptunk egy igazi dögös, véres, brutális, kőkemény gengszter filmet az arcunkba. Pedig a műfajnak vannak bőven szerelmesi. A Gengszterosztagnál ujjongtunk, hogy végre! Aztán olyan lapos lett, hogy kacsázni is lehetett volna vele. Aztán vártuk idén a Legendát, hogy na, most majd Tom Hardy duplán is beveszi Londont. A film végül inkább lett egy romantikus lányregény, mintsem gengszter mozi. Most pedig itt volt a Fekete mise, amiben Depp nagy visszatérése mellett, egy igazán tökös filmet is vártunk. Mindkettő elmaradt.

Pedig az FBI történetének egyik legkeresettebb bűnözője – aki, egyébként Bin Laden után a második volt az örökranglistán –  James „Whitey” Bulger egy igazán hálás alapanyag lett volna. Csak, hogy ez a film azt a fajta hibát követte el, hogy nagyon szerencsétlenül egyensúlyozott a történetet indító John Connolly FBI ügynök felbukkanása, majd fehérgalléros bűnözővé válása, és Bulger valódi császárrá alakulása között. Pont azok az elemek hiányoznak, amik miatt imádtuk a Keresztapát vagy az összes többi hasonszőrű filmet. Vagyis, hogy lássuk a főhősünk felemelkedését majd aztán bukását. Hogy lássuk, Depp miként teszi el ellenfeleit elegánsan, úgy, hogy átadja őket ez FBI-nak. Hogy ha már a film azzal a húzással indul, hogy belép az FBI a képbe, akkor lehetett volna ez a fő csapásirány. Amikor pedig ott volt a lehetőség, hogy beinduljon a film ebbe az irányba, a narrátor két mondattal elintézte az egészet.

A film főszereplője sokkal inkább lett az FBI ügynököt alakító Joel Edgerton, mintsem Depp. Aki néha tényleg olyan, mintha csak másodhegedűs lenne. Hiszen valójában a sztori sokkal inkább szól a Connolly ügynök hamis karrierjéről, mintsem a Szövetségi Nyomozó Irodát kihasználó, ír maffiózó pályafutásáról.

Depp egyébként egészen félelmetes. Persze, egy pszichopatát eljátszani mindig is hálás feladat. Bár a kék kontaklencsék és a kifehérített bőr miatt nekem kicsit mesterkélt volt, ugyanakkor mégis, amikor a Connolly ügynök feleségével lefolytatott diskurzust végignéztem, hát, rendesen borsózott a hátam.  Sajnálom, hogy Depp ezúttal nem kapott a Donnie Brasco-hoz hasonló tökös forgatókönyvet. Jellemfejlődésekkel, sötét gengszter bizniszekkel és izgalmas fordulatokkal.

Értékelés: 7/10.

Akinek ajánlom: Ha végre ki akarod lúgozni az agyadból Johnny Deppet, mint Jack Sparrow kapitány. Akkor ezt a filmet, mindenképpen látnod kell.

Akinek nem ajánlom: Ha kőkemény gengszter filmet néznél, a világ egyik legkeresettebb bűnözőjéről, akkor ez nem a te filmed lesz.

A magyar filmgyártás egyik legmegbízhatóbb iparosa Goda Krisztina. A Csak szex és más semmi-vel robbant be, a Szabadság szerelemmel pedig már egy rendhagyó történelem órát adhatott. Aztán jött a Kaméleon, ami igazán izgalmas, a magyar filmgyártásra nem igazán jellemző, már-már thrillerbe hajló játékfilmet hozott. Nem kis elvárásokkal ültem be a moziba, hogy megnézzem a Veszetteket, vagyis a „Gárda-filmet”. Aztán felemás érzésekkel keltem fel abból a mozi székből, amiből úgy a film felénél majdnem fel is álltam, hogy egy határozott mozdulattal elhagyjam a vetítőt. Az ok nagyon is egyszerű és magyar: értem én a film üzenetét, ám a szereplők, a környezet, a társadalmi háttér olyannyira steril, hogy azon kívül, hogy a karakterek magyarul szólalnak meg, semmi más magyar nincs benne. És ezért éreztem azt, hogy fel tudok robbanni az idegességtől és hagyom máris magam mögött a termet. Miért nem lehet 2015-ben egy magyar film annyira bátor, hogy nevén nevezi a dolgokat és próbál meg hitelesen elmondani egy történetet?

Mert kezdjük máris az karakterekkel. A film főszereplője két fiatal, Joci és Máté, akik nehéz körülmények között élnek. Ezt egyébként csak onnan tudjuk meg, hogy ők ezt mondják. Ugyanis a szegénység, semmilyen jelét nem mutatják. Mert bizony a szegények, nem vadiúj ruhákban járnak, ők bizony agyonmosott, kinyúlt szerkóban nyomják az ipart és még Audijuk sincs. A film egyik legnagyobb hibája az, hogy minden bemondásra megy. Annyira nem hitelesek a karakterek, hogy ahhoz képest, hogy a nyomort és a kilátástalanságot képviselik, élre vasalva járták az utcákat. És azok a tetkók! Azok a tetkók!!! Mindegyik olyan, mintha a ’98-as Bravo egyik újra megtalált számából ragasztották volna fel a buli, vagy ahogy annak idején hívtuk, lemosható tetoválásokat.

Aztán itt van a helyszínválasztás kérdése is. Hol vagyunk? Hol járunk? Egy magyar(?) városban, faluban? Ózdon? Kazincbarcikán? Hol? Ha már a film végén van annyira bátor a rendező, hogy megmutassa nekünk a Hősök terét és ezzel agyonnyomva a fiktív Magyar(?)ország illúzióját, akkor a korábban arcunkba tolt 85 percig nézegetett kisvárosnak is illet volna létező, fellelhető magyar települést választani.

Neked is van már Bravo tetkód?

A bemondásra elhitetett környezet és körülmények egyébként a „telepen” csúcsosodnak ki. Mert bizony én még ilyen rendben és patyolat tisztán tartott cigány(?) telepet életemben nem láttam. Az sem tudjuk egyébként, hogy cigány-e a cigány, mert a film annyira volt „bátor”, hogy a 90 perces játékidő alatt egyszer mondták ki a szerb és a skinhead definíciókat. Ezen kívül minden csak úgy lóg a levegőben, egy steril világban, ahol a cigány(?) ember ismérve, hogy Győzikét utánzó akcentussal próbál meg kommunikálni.

Aztán itt vannak a szereplők motivációi. Már az első rendőri üldözésnél fogtam a fejem. Mert ugye kedves polgártársak, aki lát egy bűntényt és a helyszínre érkező rendőröket, annak az a természetes, hogy hanyatt-homlok menekül el, betörve egy művázba. A könyvek véletlen felgyulladása pedig már csak hab volt a tortán, ami leginkább a Csupasz pisztoly egyik jelenetét idézte meg. Az apa halála körül kialakult drámai következmények is inkább hatásvadászok, mintsem logikusak lennének. Annyi értelmetlen kuszaság van a karakterek motivációját illetően, mint égen a csillag.

A film annyira megijedt önmaga árnyékától, hogy semmi, de semmi konkrétumot nem vállal fel. Se egy Árpádsáv, se egy Nagy-Magyarország, se egy turul, se egy rovásírás.

Akkor mi van? Egy kiszámítható és jól értelmezhető tanmese, a befolyásolható és az orránál vezethető tömegről, akiknek a nehéz időkben elég csak egy ellenségkép és máris kézi vezérlésűvé válnak, és hogy miként tömi meg valaki a zsebét mások kopaszra nyírt fejéből.

Értékelés: 5/10.

Akinek ajánlom: Mindenkinek, aki azt gondolja, hogy a szélsőjobbos ideológia csakis meggyőződéseken alapszik és nem a haszonszerzésen.

Akinek nem ajánlom: Bátor filmek alkotásában érintett filmeseknek. Ez a példa ugyanis nem követendő.

A Marvel már azt a luxust is megteheti, hogy egy szerényebb célokat és kisebb közönséget megmozgató filmre áldozzon. És jól tetette. Remek kis matiné lett a Hangya.

Tudom! Már megint egy képregény film. Mindenkinek a könyökén jön ki, nincs más ötlet Hollywoodban, ugyanaz a kaptafa, sablonok, panelek, unalom. Hát nem. Először is a Marvel fejesei lassan egy évtizede dolgoznak azon, hogy a filmek képregényesen ki-be járhatóak legyen a karakterek számára. Másrészt pedig, hogy akár csak a képregény füzeteknél, a vásznon is legyen egyféle kínálat, ahol mindenki megtalálja a kisebb nagyobb hősét és kedvencét. A képregényt sem úgy olvassuk, hogy minden egyes szám, minden egyes történet a fölhöz vág. Vannak kissé sablonosak és vannak nagyon eredeti sztorik, de attól még szeretjük őket. Hol jobban tetszetős rajzzal, hogy ízlésünktől távol állóbb grafikával jelentkeznek, ám ettől még nem pártolunk át a festők nagy albumaira, a szuperhősök világáról. Hát így.

Éppen ugyanígy kezd működni a Marvel filmes univerzum is. Ahol a nagy össznépi bosszúállás után, idén egy kisebb rajongótáborral bíró hős, kis kalandját is megkaptuk. Itt nincs világmegváltás, nincs űrlények elleni csata, nincs semmi, ami arra utalna, hogy az emberiség sorsa ismét egyetlen ember markában lenne, épp ellenkezőleg. Itt most az egyén számít. A sztori tulajdonképpen egy betörés története, megbolondítva egy kis humorral, vicces sidekickekkel, szuperhős ruhával és hangyákkal.

Edgar Wright (akit végül kreatív nézeteltérés miatt elhajtott a Marvel) pontosan tudta a film alapjainak lerakásánál, hogy a Hangya soha nem rendelkezett akkora súllyal és rajongótáborral a Marvelnél, mint például a Vasember vagy Amerika kapitány. Ennek tudatában, nem is próbálta a karaktert túldimenzionálni, inkább egy kellemes matiné jellegű mozit hozott össze. Sok popkultúrális kikacsintással, poénnal és látványos, amolyan Drágám a kölykök összementek effektekkel. Ami igen csak jól mutat a 3D-ben, szóval már ezért megéri a szemüveges változat.

Arról nem is beszélve, hogy ez az a film, ahol aztán tényleg van minden, ami a filmes univerzumban már ismert. S.H.I.E.L.D., Howard Strak, Peggy Carter, Sólyom, Bosszúállók bázis, Hydra, Vasember fricska és így tovább. Szóval ez egész film, valóban olyan, mintha csak egy képregényt vettünk volna a kezünkbe, aminek az írói eleve egy komplex világ hálózatában gondolkodnak. Ettől lesz a Hangya kapásból, szerves rész a már ismert univerzumnak. Arról nem is beszélve, hogy bár eredettörténetről van szó, még sincs szó végletekig vontatott, szájbarágós magyarázatokkal teli, bukdácsolós történetvezetésről. Ha pedig még Edgar Wright is maradhatott volna rendezői székben, még egy sokkal egyedibb ízt a szánkban hagyó alkotás is összejöhetett volna. De így sincs okunk a csalódottságra.

Összegzés: A Hangya nem fogja meghazudtolni a nevét és nem nő a Marvel legnagyobbjává, ám kellemes szórakozás lesz a képregény fanoknak. Látványos, néhol vicces is. Bár a karót nyelt Evangeline Lillyt nehezen bocsájtom meg.

Értékelés: 7,5/10.

Akinek ajánlom: Hát egyértelmű, hogy a Marvel kirakós darabjaiért rajongóknak mindenféleképpen. Sőt, a besurranós, tolvajos filmek kedvelőinek is bátran ajánlom. Mert az egésznek van egy kicsit olyan, Ocean’s eleven hangulata.

Akinek nem ajánlom: Azoknak semmiképen, akik irtóznak a hangyáktól. Meg azoknak sem, akik azt hiszik, a gardrób méretű széfjükben biztonságban van a családi hagyaték.

2012-ben mutatták be a Magic Mikeot, hiszen volt még egy hatalmas űr a csajoknak szánt filmes palettán. Az pedig a rommá gyúrt srácok, chippendale showja köré szőtt sztoriból összeálló filmes alapanyag. Bár az alkotás nem lett egy Oscar-díjas anyag, azért kaszáltak vele rendesen, és azt tudjuk, ha Hollywoodban valamelyik szekér nekiáll gurulni, arra bizony fel kell ülni, egy jó nagyra nyitott zsákkal, hogy hadd hulljon bele még több zöld hasú. Bevallom, hagytam magam a csajomnak elráncigálni a folytatásra, és nem fogjátok elhinni, nem bántam meg.

Mert bár a Magic Mike kimaradt az életemből, az XXL pont annyira lehetne pasi film, mint a kigyúrt pasik okán csaj film. Ez a film ugyanis nem szól másról, mint a buliról, szeszről, ökörködésről, jó zenékről, flörtről, picit a gyúrásról és a MILFekről is.

Az egésznek van egy nagyon kellemes buddy-movie hangulata, azzal együtt, hogy tulajdonképpen road-movieról van szó. Hőseink ugyanis, a stripper pályafutásuk végén lévő, még mindig önmagukat kereső szépfiúk, akik annak ellenére, hogy karrierjüket a strippen kívül eddig nem sikerült elindítani, identitásukkal pontosan tisztában vannak. Az sem okoz nekik gondot, ha útközben éppen egy travi bárban kell megcsinálniuk a bulijukat. Mert pontosan olyan elegánsan és szórakoztatóan teszik meg mindezt, mintha sikító lányok előtt kellene jól érezniük magukat.

Pontosan ezért hagyott ez a film maga után nagyon kellemes szájízt, mert éles határvonalat húz az alpáriság és a még ízléses szórakoztatás között. Mert ha valaki azt gondolja, hogy a Magic Mike XXL arról szól, hogy kigyúrt pasik tejszínhabot szopatnak a közönséggel a farkukról, az nagyon is téved. Itt az ötletes koreográfia, a dögös zene és a buli hangulat visz mindent. Még Channing Tatum első kockahas villantására is egy órát kell várnia a tisztelt nézőnek.

Bár a dramaturgia itt-ott egy kicsit döcög, és a film néha belassul, főhőseink MILF-partyba csöppenése után már zökkenőmentesen jutunk el a végső nagy fináléhoz. Ami becsapósan lassan indul, de aztán azt kívánod, bár soha ne érne véget, mert te is ott szeretnél lenni az első sorban, dobálni az egy dollárosokat.

Összegzés: A Magic Mike XXL pontosan annyi akar lenni, amennyi a témában van. Pontosan ettől működik a dolog és lesz szórakoztató a film. Valószínű nem ez lesz életed filmtörténeti mérföldköve, de simán lehet vele hangolni egy péntek esti bulira.

Értékelés: 7/10.

Akinek ajánlom: Jókedvű táncos lábú pasiknak és a ritmust érző csajoknak. Utóbbiaknál még egy filmvégi bugyi csere sem lesz kizárt.

Akinek nem ajánlom: Homofób, botlábú, botfülű elhízott buli kerülőknek. Ők még csak véletlenül se próbálkozzanak vele.

Lehet-e boldogabb egy gyermeklelkű felnőtt annál, mint amikor gyermekkora várva várt filmjének új folytatást ígérnek. Emlékszem, 1993-ban a film bemutatója előtti vasárnapi ebédek mindegyikén megkérdtem, hogy mennyi van még hátra, és ugye nem felejtették el a szüleim, hogy nekünk menni kell majd rá. És természetesen karácsonykor meg is kaptam a film képeivel illusztrált keménykötésű könyvet is. Még aludni is azzal mentem, ezerszer néztem végig a fotókat és idéztem vissza a film adott jelentét velük.

A gyerek aztán tovább élt bennem és az Elveszett világot, de még a Jurassic Park harmadik részét is kedveltem. Bár ez utóbbin sokat segített, hogy viszont láttunk karaktereket az első filmből és, hogy pont olyan egyszerű és rövid volt, mint amennyivel egy sima akció filmet el lehet adni.

Aztán nagy lett a csend és pedig reméltem, hogy lesz majd még raptor a vásznon és végre idén ismét újraélhettük a csodát. Legalábbis az ígértek szerint igen. Nekem egyébként már az előre beharangozott génkezelt dínós vonal is kezdett kicsit sok lenni, az idomított raptorokkal kapcsolatban pedig lassan de biztosan meggyőztem magam. Elvégre ha full intelligens állatokról van szó, akkor ugye őket is lehet idomítani.

A Jurassic World egyébként szépen hozza a korábbi Parkos vonalat. Lélegzet elállító bemutatók, csodával határos érzések, aztán persze, hogy beüt a menykő, és jön a szokásos futás meg sikítás. A készítők arra is gondosan ügyeltek, hogy a nosztalgia faktor teljesen ki legyen maxolva. Mert lépten, nyomon az első film kellékeibe, helyeibe, sőt néha még szereplőibe is botlunk. Még az öreg Hammond is kapott egy szobrot az új látogatóközpontban. Viszont a hightech kütyük mellett a dínók mintha visszafejlődtek volna.

A CGI annyira másodosztályú lett, hogy még az 1993-as JP is simán köröket ver rá. A dínók olyanok, mintha csak valamelyik délutáni matinéhoz készültek volna. A park ádáz ellenségének számító Indominus Rexről pedig ki az aki pontos képet tudna rajzolni? Hm? Senki? Az állatot kb 10 másodpercig látjuk teljes egészében. Hát hol vannak az olyan zseniális képek, mint amikor a T-Rex kitört a kifutójából a vihar kellős közepén?

A Jurassic World kényelmesen evickél el a nagy előd farvizén, közben kínos család drámát vonultat fel és összehozza a karótnyelt dizniszwoment a macsó állatszelidítővel. Ty Simpkins tök jó arc volt a Vasember 3-ban, most viszont olyan irritáló kis pöcs, akit legszívesebben a kecske helyett tennénk ki a Rexnek. Apropó T-Rex.

Agyam dobtam el, hogy ebben a filmben annyi zagyvaság van, ami lehet, hogy végre a felcsúti stadiont is megtöltené. Mert itt vannak jó dínók, meg rossz dínók, meg szövetséges dínók, akik aztán nem szövetségesek, aztán megint. Dínók aki egymással beszélnek, pedig csak egy egyik intelligens, a másik meg hót buta, de akkor is. Ejj.

Ez volt a bajom az élménnyel, hogy amíg az 1993-ban indult sorozatnál, egy kvázi álomvilágot láttunk realisztikus elvek mentén haladva, addig mostanra a realitás érzékünk legapróbb töredékét is magunk mögött kell hagyni. Ez már nem az a park, mint amibe gyerekként beleszerettem, köze sincs hozzá. Persze az is előfordulhat, hogy csupán én nőttem fel, visszafordíthatatlanul.

Összegzés: A Jurassic World látványos, de mégsem tudja azt a varázst elérni, mint amit a nagy előd Jurassic Park megteremtett. A film élvezhető, bár egy gyerekmese szintjén mozog. És mintha, a dínóból sem kapnánk annyit, mint amennyit megérdemelnénk.

Érékelés: 6/10.

Akinek ajánlom: Lelkes dínó őrült gyerekeknek, akikben még nincs meg a kritérium, hogy egy történetnek nem csak látványosnak, de logikusnak is kell lennie.

Akinek, nem ajánlom: Paleontológusoknak semmiképppen. És nagyon azoknak sem, akik a biológiai fegyverrel történő hadviselést pártolják.

Eléggé kedvetlen voltam, amikor az első hírek szállingózni kezdtek, hogy a nagy ötlettelenségtől vezérelve a Mad Max is folytatást kap. Negyedik részt. Ráadásul a jó öreg Mel Gibson, mivel már tényleg öreg, le lesz cserélve a Batman maszkos izomkolosszusára, vagyis Tom Hardyra. Aztán jöttek az első képek, az első trailerek, ami felkeltették az érdeklődésemet és kezdeti pesszimizmusom kezdett alábbhagyni. Most, hogy túl vagyunk a premieren csak annyit mondhatok: hát hölgyek, urak, ezt kár lenne kihagyni.

(Csak a rend kedvéért ha valaki nem látta volna a korábbi Max filmeket.)

Egy nagy világégés utáni Ausztráliában vagyunk, ahol a vidék felosztva, hadurak kezében van. Ők birtokolják, a benzint, a vizet, a skulót és minden értékeset. Beleértve a lányok, férfiak által legjobban kedvelt testrészeit is. Hősünk, a magányos farkas Max pedig ilyen körülmények között próbál túlélni. Nem hős ő, csak egy vándor a sok közül, aki ha éppen úgy adódik, azért eltör pár gerincet, csak hogy mentse az irháját.

Ismét ebbe a kegyetlen világba csöppenünk. Ám akit esetleg az tartana vissza ettől a filmtől, hogy az előzőeket nem látta, semmi vész. A Harag útja, csupán egy laza szállal kapcsolódik a korábbi alkotásokhoz – ami valljuk be a kissé silányra sikeredett harmadik rész után nem is akkora baj.

Na de mitől is olyan nagy durranás ez a film? Másfél perc. Ennyi a bevezető és máris tövig nyomják a gázpedált az alkotók. Nincsenek fárasztó magyarázatok, nincs szövevényes történetmesélés, nincsenek fárasztó perbeszédek. Bumm! És máris ott vagyunk a sűrűjében. A film hátralévő részében leginkább azért izgulsz, hogy a szíved bírja a megpróbáltatást. Egyik oldalról a lendületes akció a másik oldalról pedig az tökéletesen a ritmusra hangolt dobok próbálnak meg az infarktusig kergetni. És ehhez jön még a látvány.

A steampunk fémes, bőrős világa remekül mutat a narancssárga homokon guruló sufnitunningolt hot-rodokon. Akár csak a kelésekkel díszített hadurak szemkápráztató mocskossága és a hadsereg fehérbőrű, csontvázakat idéző alakjainak sokasága. Amihez hátborzongatóan párosul a vallási fanatizmuból következő agymosott állapot, ami az üldözőket a legveszélyesebb ellenfelekké teszi.

Ebben a közegben nem csoda, hogy a színészek – bár része az őrületnek – csupán másod hegedűsük. Hiszen a film igazi ereje, az akcióban és a látványban rejlik.

A Harag útjában pont az a legjobb, hogy a részletek fölött nem siklottak el. Mert ugyan a mai hadászatban már nincs semmi jelentősége, de már az ókori római légiók is zenére masíroztak és indultak a csatába. Hát akkor, nosza rajta, toljuk tele egy böhöm teherautót hangfalakkal és dobosokkal, az orrát pedig díszítse egy örült gitáros és máris kész a harci indulót folyamatosan a fülünkbe zakatoló, a filmek ritmust adó zenei szekció.

Bár a film története faék egyszerű. Ez ebben az esetben pont annyira nem érdekel, mint Mad Maxet az anyatej. A lényeg, hogy látványos, izgalmas és másnap is folyamatosan ez fog a fejedben járni.

Összegezés: A Mad Max – Harag útjának én már így május közepén odaadnám az év filmje díjat. (Bocs Avengers, bocs Star Wars). Akkora őrület van a köbön, hogy egyből bele kell szeretned. Két órán keresztül pedig meg is fogja nyomni a szívedet.

Értékelés: 10/10.

Akinek ajánljuk: Mindenkinek, aki úgy érzi unalmas az élete és egy kis izgalomra vágyik.

Akinek nem ajánljuk: Szívbetegeknek semmiképp. Viszont az alacsony vérnyomásúaknak akár receptre is írhatnák.

P.S.: Nem tudja valaki, hol tudnék egy jó kis steampunk kabáthoz hozzájutni? Vagy legalább egy fél pár bakancshoz?

Egy valamit akkor már most az elején tisztázzunk. Már csak a fanyalogók miatt is, akik a képregény filmes áradat miatt panaszra nyitják a szájukat. Bár a világ nagy része nagyon is rákattant a filmes iparág ezen termékeire, azért ez mégis csak annak a rétegnek szól, akik olvassák, ismerik és szeretik a képregényeket. Szóval, leegyszerűsítve, ez igazából Hollywood szegénységi bizonyítványa, hogy nem tud ezek mellett a – valljuk be – egyszerű és szórakoztató filmek mellett eredeti ötletekkel is előállni. Ez legyen az ő bajuk, mi meg örüljünk most Ultron korának.

A Marvel folyamatosan bővülő univerzumában egy újabb fejezet készült a nagy végső eposzhoz. Hogy ilyen szépen és egymásra épülve készülnek a filmek, csak az fáj igazán, hogy a teljes Marvel csapat egyelőre nem fog összeállni. Pedig akár a folyamatosan kibontakozó Végtelen háború, akár a lassan forgatását kezdő Polgárháború igazi csihi-puhi lenne. Érjük be ennyivel és így sem kell kis étvágyúaknak lennünk.

A Bosszúállók második filmje épp olyan, mit amilyennek egy folytatásnak lennie kell. Sötétebb, komorabb, ugyanakkor sokkal több akciójelenettel van dúsítva elődjéhez képest. Ami pedig igazán dicséretes, hogy a megannyi karakter szerepeltetésének ellenére sem lett túlzsúfolt a film. Whedom olyan mértani pontossággal lavíroz az egyes szereplők között, hogy semmiféle hiányérzetet nem hagynak. Ugyanakkor mégis a film hagy időt arra, hogy sokukról még többet tudjunk meg. Elmélyít bizonyos kapcsolatokat. A film egyébként nem csak a szereplők terén marad meg az aranyközépúton, de történetmesélés is bőven elbírja, hogy hol a legkomorabb drámákat idézze, hol pedig vígjátéki elemekkel operáljon.

A Marvel Phrase II. (Vasember 3, Thor: Sötét világ, Amerika kapitány: Tél katonája, Galaxis őrzői) különálló filmjei már az Ultron korát építették fel, ez a film sem lesz egy, a történetfolyam végére pontot tevő alkotás. Mert még arra is jut idő, hogy felvezessék a Thor 3-at és a Bosszúállók következő bevetését, a Végtelen háborút.

Összefoglalva

Az Utron kora méltó folytatása lett az első Bosszúállók filmnek. Sok akcióval, humorral és karakterfejlődéssel. A Marvel egyik jobb ellenségével, a legyőzhetetlen Ultronnal. Most egy ideig csak moziban keressetek!

Értékelés: 10/10.

Akinek ajánlom: Most ide mit is írhatnék? A robotpáncélt viselő, zöld szörnyé változó, szuperkatona és félisten fanoknak.

Akinknek nem ajánlom: Hát, Veronikáknak csak fenntartásokkal. Egyébként pedig az esendő szuperhősöket látni nem akaróknak sem. De nagyon nem.

Trivia

Ultront a Marvel eredeti képregényes történetfolyama szerint Hank Pym, vagyis a Hangya teremtett

Higanyszál és Skarlátboszorkány jogain osztozik a Marvel és a Fox. Így lehet az, hogy az X-Men: Eljövendő múlt napjaiban és az Ultron korában másféle eredet történettel és más más színésszel láthattuk őket.

A Marvel füzetek szerint Higanyszál és Skarlátboszorkány Magnetó gyerekei.

Higanyszál a film első jelentében Hummel melegítőben feszít.

A film forgatása alatt Scarlett Johansson terhes volt, így az ő jelenetit kellett először felvennie a stábnak. A színésznő pocakját pedig CGI-val tüntették el azokban a jelenetekben, ahol nem segíthetett a test dublőr.

Stan Lee cameójának végén hallható kiáltása, az „Excelsior”, ugyanaz a szó, amivel a Marvel képregények végén található levelezési rovatát szokta zárni.

Tony Starkot 5. alkalommal ragadják torkon a Marvel filmes univerzumban.