Minden eddiginél nagyobb zombi hordát vonultatott fel a The Walking Dead 6. évadának szezonnyitója. A flash back annyira nem jött be, de a terelő tervért odáig voltunk.

Elstartolt hát a Walking Dead hatodik évada, ami pont annyira hozta lázba a rajongókat, mint a tesó sorozat a Fear the Walking Dead indulása, csak hát ez utóbbit, inkább hagyjuk.

Rick és kicsiny csapata Alexandriában maradt magára, ahol magas falak mögött érezhették magukat biztonságban, ám azt ugye tudjuk, hogy ebben a világban ember-embernek farkasa és a meghitt közösségben egy eltévedt golyó meg nem fosztotta életétől az egyik vezetőt. Így aztán Rick, azzal az „én ugye megmondta” nézéssel véget nem vetett a balhénak és vette át végleg az irányítást a lakóparkban.

Hát a szezonnyitó nem sokat törődött azzal, hogy a szoros kontinuitást megőrizze, én például az első másfél percben azon törtem az agyam, hogy tuti ez-e a hatodik évad első része, vagy esetleg összecseréltek valamit az adáslebonyolítóban.

Szóval az van, hogy pokoli erős szezonnyitót rakott nekünk össze az amc, ami egyből a közepébe vág. És bár nekem nem a kedvenc műfaji megoldásom a flash back, mégis végig tudtam izgulni az egészet. Ugyanakkor, ha egy hangyányit kurtább és feszesebb lett volna, az amúgy ötletesen fekete-fehérre váltó visszaemlékezős rész, akkor még a körmöm is lerágtam volna. Így csak maradt az ujjtördelés.

Azért lássuk be, hogy Rickék kalandjai lassan kezdenek ciklikusan ugyanoda visszatérni. A folyamatos kilátástalanságba és zombi koponya lékelésbe a néző is éppen ugyanúgy kezd belefásulni, mint az öreg Rick, aki rutinjának köszönhetően egy csillagcsavarhúzóval is képes hatástalanítani egy falka kóborlót. Szóval kell valami spiritusz, hogy felrázzon minket. Egyelőre az új szereplők sem hagytak mély nyomot bennem, viszont Eugene egyre jobban megszeretteti magát.

A szezonnyitó pont attól rúgta be az öreg motort, hogy grandiózusra sikeredett. A többezer kóborló nem csak überfaszán mutatott a négy kamionnal körbezárt szurdokban, de valódi legyőzhetetlen ellenfelet is hozott hőseinknek. Aki, újra kimászni látszottak a bajból, egészen addig, amíg a sorozat megint elő nem hozta, hogy a problémát nem is az agyhalott zabagépek okozzák, hanem a túlélők, akiknek semmi sem szent, ha a saját irhájuk mentéséről van szó. És ahogy az természetesen lenni szokott, a bajok nem oldódnak meg, sokkal inkább tovább fokozódnak.

Ha a békés falaknál megjelenek az élőhalott seregek, az hozhat megint egy újabb fajta ízt a történetbe. Ezzel azonban egy kicsit kezdek szkeptikus lenni, hogy ismét ugyanazt kapjuk pepitában. Ha csak el nem kezdődik valami mocskosul nagy darálása, mert bizony ezt a fajta harcmodort a Walking eddig még nem vette fel.

Vége a Fear the Walking Dead első évadának. Az első rész után felemás érzések voltak bennem. Mert ez eredeti sorozathoz képest másfajta ízt hozott magával a Walking spin off-ja, és nem igazán lehetett tudni, hogy a sok helyen mézesmadzagot elhúzó alkotói stáb mennyire próbál majd meg utóérzést gyártani, vagy mennyire próbál meg teljesen más ösvényt kitaposni a zombi apokalipszishez.

A Walking sikere egyszerű recept volt. Az egyből a közepébe vágó történet nem húzta túl sokáig a felvezetést és egyből ott voltunk a húsevők falkájának kellős közepén. Bár a dolgok mozgatórugói mégis csak a zombik. A konfliktusokat mégsem ők generálják, hanem a bolygó másik nagy „járkáló halott” bagázsa, a túlélni vágyó emberek. Akik ugye a megváltozott körülményekre másképp reagálva lesznek egymás farkasai. Kétfrontos háborúba sodródva ezzel.

A Fear esetében azonban eleve gyengébb kezdésre lehetett számítani, mivel eredettörténetet és az apokalipszis eljövetelének folyamatát kellett volna bemutatnia, hogy miképpen omlik össze minden az egykori civilizációból. Ennek ellenére pedig egy mikro drámán kívül semmi mást nem kaptunk. Szereplőink nagyrészt ugyanis izolálva, egy katonák által őrzött és kerítéssel körbevett lakóparkban tengették mindennapjaikat. Ahol ugyan kaptunk némi információkat a civilizáció összeomlásáról, de komolyabb mélységig, a karakterinket érintő mély drámáig nem mentünk le.

Jó végül is Salazar felesége meghal és Liza is ólommal kezeli a harapást, de tök nem tudott érdekelni, annyira felszínesre sikeredett a karakterábrázolás. Akit egy kicsit jobban sikerült a sorozatnak megkedveltetni az Travis, az öreg Salazar és Nick, na meg a titokzatos öltönyös pasi Victor Stand. Ez a hat rész leginkább a Walkingból Hershel farmját jutatta eszembe. Ahol az égvilágon semmi sem történt, majd egyszer csak a távolból kóborlók ezrei özönlötték el a hátsókertet, szolgáltatva végre egy kis adrenalint.

Nem azzal van a baj, hogy a Fear alig hasonlít valamit az eredeti sorozathoz, hiszen senki sem akart egy klónt nézni. A probléma az, hogy semmi olyant nem adott, ami miatt egy sorozat magával ragadja a nézőt. Pláne semmit nem kaptunk a lassan összeomló világ ígéretéből. Ez pedig jobban fáj, mint egy zombi harapás.

Hogy merre tud tovább menni a Fear ez még egy nagy kérdés. A zombiknak elég volt hat rész, hogy letaszítsák az embereket a civilázó trónjáról, szóval most éppen ott tartunk ahol a Walking elindult. Ez pedig könnyen azt eredményezheti, amit a készítők a kezdettől fogva próbáltak elkerülni, hogy a Walkingnak elkészítsék a kopírozott változatát.

Alig vártam, hogy vége legyen a nyárnak, legalábbis sorozat szempontból. Az egyik nagy kedvencem ugyanis a The Walking Dead, akár csak összes társa, pihenéssel tölti az év legmelegebb napjait. Na meg egyébként is. Már a tavasszal megrebegtették, hogy érkezik a Walking oldalhajtása, vagyis spin off-ja, a Fear the Walking Dead, ami szintén augusztus végén startol majd az amc-n. Hétfőn aztán le is vetítették Fear első részét.

Azt már korábban beharangozták, hogy ezúttal átruccanunk majd a nyugati partra az USA-ban és, hogy nagyjából azt követhetjük végig, hogy miként terjed el a zombi kór a kontinensen. Na de akkor is. Egy teljes óra, megannyi belebegtetett zombi támadásos szituáció és nagyjából semmit sem kaptunk. A Walking Dead pont azért tudott bevonzani nagyon gyorsan nagyon sokakat, mert nem lacafacázott. Paff, és bele is vágott az események sűrűjébe. Aztán amikor a második évadnál belassultak a dolgok, sokan el is pártoltak a sorozattól. Mert ennek a műfajnak pont az a lényege, hogy tudjuk, hogy minden bokorban zombi lapul és, hogy a két lábon járó rothadó húscafatokat válogatott módszerrel kell fejbe baszkodnia kedvenc karaktereinknek. Ez a kotta, ezért szeretjük és kész.

Ehhez képest most a Fear the Walking Dead egy csiga vánszorgásával vezet be minket egy olyan világba amit mindannyian jól ismerünk. Azzal együtt, hogy az első rész egy órája alatt nem kaptunk magyarázatot a kór keletkezéséről, annak elszabadulásáról, a fertőzés megindulásáról. Szóval úgy nagyjából semmiről. Megismertük a későbbi főszereplőink karaktereinek mélységeit és talán későbbi motivációjukat és ennyi. Az első részre mindez édeskevésnek bizonyult.

Emlékezzünk csak vissza a Walking első epizódjára. A „biciklis lányra” vagy arra az elképesztő képre, amikor Rick belovagol a városba, vagy ahogy lógva hagyott minket a tankba zárt jelenttel. Hát melléállítva a Feart, igen csak erősen nyeri a versenyt az eredeti sorozat.

Na de ne menjünk el a Fear the Walking Dead nyitódarabjának pozitívumai mellett. Mert azért voltak neki bőven. Elsősorban az a fajta bizonytalan hangulat volt nagyon eltalálva ami a karakterek történetvezetésben megkapott helyének volt köszönhető. Hogy Nick drogos képzelgést vagy a valóságot élete át. Hogy Travis és Madison is érzi valami nincs rendben a gyerekekkel az iskolában és az egész iskolai légkör valahogy baljós jövőt jósol. És, hogy Alicia hiába várja a pasiját a megbeszélt randira ő még csak nem is jelentkezik. Persze mi pontosan tudjuk, mi lett vele, a lány azonban nem tudja, hova tenni a dolgot.

A másik pedig, hogy a nézők agyát is a végtelenségig húzták. Ugyanis mindannyian vártuk már a szekrény mögül előugró álkapocs csattogtatót, ám az csak nem akart előbújni. Ezért ahányszor csak lehetett a készítők elhúzták a mézesmadzagot ám egyelőre semmi sem történt.

Minden esetre a kezdet így teljesen felemásra sikeredett. Nem kaptuk meg azt, amit nagyon vártunk, de egyből felvillantottak egy lassan kibontakozó világégés lehetőségét. Ami még mindig elsülhet nagyon jól. Pláne, ha olyan villámgyorsan tetőzik majd be a dolog, mint ahogy az Atlantát látva sejthetjük.