Amikor még a boldog ’90-es évek elejét tapostuk és fogalmam sem volt a kertévék „bűzös mocsaráról”, a határszéli létemnek köszönhetően nézhettem az ORF 1-et és 2-őt. Vasárnaponként pedig a nagyi ebédjét követően a család lekucorodott a tévé elé, a németet abszolút nem értve bámultuk a Forma 1-es osztrák közvetítéseket. Közben fel-fel kuncogva azon, hogy a család éppen melyik tagja hortyogja el magát az ebéd okozta jóllakottság és a benzinfaló szörnyek hangjának monotonitásának következtében. Olykor-olykor pedig feltűnt egy – nekem akkor még gyerekfejjel – kissé ijesztőnek tűnő bácsi, aki Parmalat sapkájában mondott pár mondatot. Apám már akkor mesélte, hogy Niki Lauda az, az osztrák autóversenyző. Vagyis akkor már csak a volt autóversenyző, aki egy baleset következtében égett bent az autóban. Én pedig nagyon bele sem mertem gondolni, hogy milyen lehetett az a bizonyos német verseny, ahol Niki (Milyen az, hogy női nevet kapott egy férfi? – gondoltam még akkor.) ilyen csúnya égési sebeket szerzett. A sapkát viselő, komoly tartással bíró férfi arcának képe örökre beleégett az agyamba. Ebben persze az is benne van, hogy osztrák. És akár csak egy másik híres „sógor” Schwarzenegger esetében, most is azonnal éreztem azt a családi köteléket amit mi magyarok csak március 15-én tudunk egy kicsit felbontani a szomszédokkal. Mert, hogy ha osztrák akkor az egy kicsit a miénk is.

Amikor az első híreket kaptam a Rush, a magyar keresztségben a Hajsza a győzelemért című film érkezéséről, azonnal tudtam, hogy igen, nagyon is érdekelni fog Niki Lauda és az a másik – most már tisztán tudom, James Hunt – pilóta élet halál harca, amit a Forma 1-es VB cím megszerzéséért folytatnak. Meg persze, az ember mégis csak egy kíváncsi természetű lény, így most már azt is tudni akartam, hogy miként szerezte Lauda az élete végéig magán hordozandó sebeit.

Az élet a legjobb forgatókönyvíró, ezt már régóta tudjuk. Ha csak az elmúlt néhány év termését nézzük, akkor a Király beszédétől kezdve, a 127 órán át egészen a szintén az idén a mozikba került Pain & Gainen át mind ezt igazolják. A dolog mindössze azon múlik, hogy van-e olyan talpraesett szerkesztő, aki veszi a fáradtságot, hogy a legnagyobb alázattal összerakja egy filmmé azt, amit az élet már megírt. Ebben az esetben pedig Peter Morgan író és Ron Howard rendező volt annyi alázatos iparos, hogy ezt megtette.

A filmben megvan minden olyan ellentétel, ami előbb utóbb jellem fejlődéshez viszi a karaktereket és ami kell egy dráma megszerkesztéséhez. Hunt, a forrófejű zsigerből vezető pilóta, aki még a start előtt is pezsgőt öblöget és Lauda, aki az élet minden egyes problémáját patikamérleggel oldja meg. Ennek megfelelően pedig vezeti stílusa is precíz és minden egyes mozdulata előre megtervezett. Hogyan is lehetne ezt elrontani? Ezerféleképpen, de a lényeg, hogy most ezt nem tették meg.

Ez a film ugyanannyira Hunt filmje, mint Laudáé. Az 1976-os Forma 1-es bajnokság történetével és mindazzal a drámával – aminek elmaradásért végül ugyanúgy szurkolunk, mint a Titanic jéghegykatasztrófájának elmaradásáért – amit Lauda az év német futamán elszenvedett. A történelmi hitelességről pedig annyit, hogy a filmet az osztrák pilóta aktív közreműködésével gyártották le és archív felvételekkel dúsították fel. Sok aszfaltszaggató fantól hallottam, hogy mindeddig hiányoltak egy amolyan igazi Forma 1-es filmet. Hát most tessék, itt van! Méghozzá a legjobb fajtából és legjobb korból. Amikor a pilóták még minden egyes pillanatban az életükkel játszottak. Ehhez pedig olyanféle megszállottság kellet, ami egyeseket a családjukkal való szembefordulásra, míg másokat a kapcsolat teljes feladására kényszerített.

A film remekül vezeti végig a kezdeti időket, a nehézségekkel teli utat a katarzisig, ahonnan aztán még mindig fájdalmas út vezet a végkifejletig. Két remek sportember igaz története ez, ami gyűlöletről, betyárbecsületről, emberi tartásról és az álmok hajszolásáról szól. Hajsza ez, egészen a győzelemig.

Akinek ajánlom: Azoknak akik már jó néhány évtizeddel ezelőtt is ott gubbasztottak a tévé előtt és végigizgulták a Forma 1-es futamokat és azoknak akik szeretik az emberi drámákat.

Akinek nem ajánlom: Agyatlan akciófilm kedvelőnek, mert ebben a filmben senkit sem lőnek le.

A brit főváros Odeon filmszínháza előtt kiterített vörös szőnyegen Howard társaságában felvonultak a szeptember 12-től már a magyar mozikban is látható film főszereplői: a Laudát alakító Daniel Brühl, a riválisát, James Huntot játszó Chris Hemsworth, illetve a Hunt első feleségét megszemélyesítő Olivia Wilde.

Az 1400 meghívott vendég között érkezett – stílszerűen versenyautóval – a premierre Sergio Perez és Janson Button, a Forma-1 két mai sztárja – számolt be a bemutatóról a Sky News.

Niki Lauda elmondta: fogalma sem volt róla, hogyan zajlott le a baleset, amely miatt súlyos égési sérüléseket szenvedett az arcán, egészen addig, amíg meg nem nézte Howard filmjét, amely a Hunttal való óriási küzdelmét idézte fel az 1976-os Forma-1-es világbajnokságon.

Az osztrák pilóta alig néhány héttel azt követően szállt versenybe riválisa ellen, hogy 1976-ban a német nagydíjért folyó küzdelemben Ferrarijával balesetet szenvedett, és több mint egy percre bennragadt lángba borult versenyautójában.

„Benne voltam, úgyhogy azzal voltam elfoglalva, hogy túléljem” – idézte fel Lauda. Hozzátette: Howard filmje annyira valósághű lett, hogy őt is megrázták a kórházban játszódó jelenetek. „Tehát a film is egyfajta sokk volt számomra” – mondta.

„Érzelmi és fizikai párbaj volt, amelyben megpróbáltak felülkerekedni, beteljesíteni győzelem utáni sóvárgásukat. Mindezt még intenzívebbé tette, hogy a Forma-1-ben zajlott, egy olyan világban, amely veszélyes, látványos, filmszerű. Tehát annyira zsigeri, hogy arra gondoltam, ez fantasztikus kombináció” – mesélte az 1976-ban zajlott küzdelemről Howard.

Lauda arról is beszélt, hogy ma már meleg szívvel gondol nagy riválisára, aki 1993-ban szívroham következtében elhunyt. „Jó lenne, ha itt volna ma este, akkor ez lenne a legszebb napom” – mondta.

 -mti-