A 2006-os Casino Royale-al rebootolták a James Bond szériát. Az új Bond Daniel Crag eleinte inkább hideget kapott, mintsem meleget a rajongóktól. Most azonban el kell ismerni, szép munka volt a sorozat vérfrissítése, mert a szálak csodálatosan összeértek.

Őszinte leszek, nekem a Bond-sorozat egy ideig a Prierce Brosnan éra végével zárult le. Brosnan nekem tökéletes James Bond volt, arról pedig nem is szólva, hogy az ő filmjeiben az alkotók nem vették komolyan ezt az – valljuk be a 2010 környékére igen csak ódivatúvá vált – egész titkos ügynök dolgot. Így aztán jókat szórakoztunk a gyémántberakásos arcú kínai terroristán, vagy éppen a tankkal rendet tévő Bondon. Craig érkezésével az egész széria egy sötétebb tónust kapott, ami kiölte belőle az a fajta játékosságot, amit én korábban nagyon szerettem.

Itt van hát az új Bond, amivel egyébként teljesen beérett az új sorozat. Nem is nagyon javaslom úgy beülni rá, hogy valaki az eddigi Craig-féle filmeket nem nézi meg. Mert azért a film fő csapását érteni fogja, de a puzzle darabjai nem fognak összeállni.

A film megint egy pörgős akciójelenettel nyit, amiben ugyan a közelharc nekem sántít, de még az elviselhető kategóriában marad. Az egyébként egészen tuti, hogy a helikopteres manőverek közben a napi folyadékbevitelem 1,5 szeresét nyomtam ki a tenyeremből. És bár sok magyar kritika azt nehezményezi, hogy a film a remek indítás ellenére belassul, sőt unalmassá válik szerintem éppen, hogy egy öt perces kivétellel végigzakatolja a teljes játékidőt. Rengeteg akció, kevés filozofálgatás.

Craig egyébként Bondként semmiféle újdonságot nem tud hozni. Ugyanazzal a faarccal nyomja végig az egész szériát, miért pont ez a film lenne a kivétel? Christoph Waltz azonban mindenben az ellentétje Craignek. Kaphatott volna még kétszer ennyi játékidőt a figurája. Egyszerűen zseniális és imádni való.

A Spectre tökéletesen simul abba a Bond sorozatba, amit a készítők a Casino Royallal kezdtek el. Sőt. Most érik be igazán a munkájuk gyümölcse, hiszen a sok-sok felvezetés után végre kicsúcsosodik a sztori. Sajnos azonban a film minden egyes négyzetcentije kiszámítható, sok meglepetés nem fogja érni a nézőt. A film ezt ellensúlyozva azonban akció dús, sőt az autósüldözések, verekedések és minden más „életmentő agárfutam” hibátlanul pörgős és izgalmas.

Hogy miként überelik majd az egészet a várhatóan hatalmas dobásnak szánt 25. részben, egyelőre kérdéses. Egy azonban biztos, hogy a termékelhelyezésektől hemzsegő James Bond világot bármennyire is viszi el a hátán a több évtizedes brand, egy kicsit jó lenne visszaadni valamit abból a játékosságból, amiért korábban a sorozatot megkedvelték. Mert a film most is azon egyensúlyozik, hogy nehogy véletlenül önmaga paródiájává váljon.

Értékelés: 8/10.

Akinek ajánlom: Hát azoknak feltétlen, akik szeretnének tájékozódni a legmenőbb divatcégek, legújabb termékeiről.

Akinek nem ajánlom: Szövevényes, fordulatokkal tűzdelt igazi titkosügynök-filmre vágyóknak.

Kijött a sokakciós, új előzetese James Bond  – Spectrenek. Sam Mendez egyébként épp a napokban fejezte be a forgatást is, így lassan összeáll a teljes film. Ebben a trailerben már feltűnik Christoph Waltz is. Szóval van itt csemege bőven. Kattintás után lehet élvezni a műsort.

Az, hogy az év végi nagy filmes hajrába fordultunk jól mutatja, hogy a héten már egy igazán nagyágyú rendező, igazán nagynak ígérkező filmjét nézhetjük, mind a két moziban.

Nolan felrepít

Csillagok között – Írnék én hosszasan Christopher Nolan legfrissebb filmjének cselekményéről hosszasan, ám Nolan mindössze két mondatban ismertette előzetesen, hogy mit is láthat majd az aki beül a csillagok közöttre. Lesz egy féreglyuk az égen, azon szállnak át sokan, szépen. Na jó, egy kicsit kerekíttem rajta. Egy igazi, a régi iskolát követő űreposzt láthat majd az, aki beül a Matthew McConaughey és Anne Hathaway főszereplésével készült filmre. Az előzetes kritikák nem hibátlannak, de nagyon élvezhetőnek írják le a mozit és mindenszempontból sci-fi csemegének. A hét nagy durranása bizony ez, mind a két szombathelyi moziban megnézhető az alkotás.

Kis tánc, nagy szikra

Tiltott táncok – Na, mit szeret igazán a mozilátogató? Az igaz történeteket! Hát a Tiltott táncok szinte biztos, hogy-e téren sikerre van ítélve. Történetünk főhőse James Gralton, aki 1932-ben egy meglehetősen szoros erkölcsi morál mentél élő ír közösségben kavarja fel a port csupán azzal, hogy táncot kezd el oktatni. A szabadelvűség csap össze az egyházi konzevativitzmussal. Az életfelfogásbeli különbségek pedig nem csak rosszallásban, de tettlegességben is megmutatkoznak. Ken Loach rendező már rengeteg díjat bezsebelt, így várhatóan egy újabb minőségi darabot láthat tőle a közönség.

 Kicsavart világ

A zéró elmélet – Terry Gilliamat azt hiszem kevés embernek kell bemutatni. A Monthy Python csapat tagjaként kezdett filmezni és mostanra olyan címeket jegyez mint a Halászkirály legendája, a 12 majom vagy éppen a Félelem és reszketés Las Vegasban. Újabb szürreális alkotást kapunk tőle a héten, amelyben Christoph Waltz egy különc tudóst játszik, akit megbíznak az élet érelmének vagy éppen értelmetlenségének kikutatására. Nem csak a történetvezetés különül el a megszokottól, de a látványvilág is csorba tükörként áll a mozi néző előtt. Egyébként úgy néz ki, hogy ez a különcjárat most annyira nem jött be, a Rottenen 50-50 % körül van a kritikai és a nézői mutató is. Az IMDB-n pedig 6,2/10-en áll a tetszési mutató.

Quentin Tarantino ismét nagyon alkotott a Django elszabadullal, amiben – a korábbi filmjeihez hasonlóan – ismét összeszedett egy adott műfajra jellemző stílusjegyet. Ezúttal a westernhez nyúlt és a végeredmény: mestermunka. A filmről nem is nyáladzok többet, hiszen itt már megtettem. Jöjjön a kézzelfogható lemez formátum, jöjjön a DVD.

Külcsín

Gyorsan leszögezném, hogy a Django azon kevés DVD-khez tartozik amelyek felajánlják a borítóválasztás lehetőségét. A kiadvány kétféle címlappal jelent meg. Van egy – engem leginkább, a Becstelen Brigantyk dizájnjára emlékeztető – fehér alapú és egy szürkés hátterű borító. A képek egyébként hozzák a magyarországi moziplakátokat, amikből szintén ez a kettő került annak idején a plakáttartókba. 

A kiadványok nem csak címlapjukban, a gerincükben is eltérőek, de a hátsó borító egy, az egyben ugyan az. A gerincen azonban minden esetben a Django és Dr. Schultz néz ránk. Akárcsak a filmben, itt is szépen megosztják a szerepeket. 

A hátlap szépen szerkesztet és a doki mászós alakjával lendületet kap az egész. Ami viszont ismét felállította a karomon a szőrt, az a díjak, díjazások, jelölések felsorolása, sőt nagyban kiemelése a fed és a hátlapon. Újra felteszem a kérdést: Van olyan aki a nem ismeri a Django elszabadul című filmet. Vagy nem is hallott róla? Igen, van. Akkor az nem, hogy DVD-t sem vásárol, de még tévéje sincs. És ha már a feliratok, a 18-as karika ebben az esetben – bár nem szándékosan, hanem egészen véletlenül – úgy simul bele az összehatásba, mint lágy vaj a kenyér apró krátereibe. 

A tokot felpattintva csodaszép belső nyomás és egy kissé lehangoló fehér lemez vár minket.

Belbecs

A Django nem sok mindent kapott a felfegyverzéskor. DE. Van a mozgó menüt kezelve van egy olyan opció, ahol nem csak jelenetet, de zenét is tudunk választani. Ezt lenyomva aztán arra a filmrészletre ugrunk, ahol az adott soundtrack szól. 

A dalok és természetesen a film is 5,1-es magyar hangot kaptak. 

Bár ez egy olyan opció, amivel eddig én még DVD-nél nem találkoztam, a további extrák eléggé lelombozóak. Reklámokon kívül más nagyon nem kapott helyet a lemezen. Egy a Django látványterveit elmesélő kisfilm, valamint egy Tarantino Blu-ray gyűjtemény és a filmzene reklámja.

A sztori a brooklyni alvilágban játszódik: egy korábbi fedett nyomozó (Clarke) egy visszavonult rendőrrel (De Niro) szövetkezik a New Yorkot fenyegető bandák ellen. Waltz sötét figurát alakít, aki látszólag a kertvárosi Amerika egyik megbecsült tagja.

A produkciónak a csütörtökön kezdődő cannes-i filmfesztiválon és filmvásáron keres nemzetközi forgalmazót a Good Universe.

Waltz 2010-ben a Becstelen Brigantyk, idén pedig a Django elszabadul című Tarantino-filmben nyújtott alakításáért kapott Oscar-díjat.

 -mti-

Aki Quentin Tarantino munkásságát szereti, az valószínűleg ugyanolyan film-megszállott, mint a mester maga, és képes a történetet nem csak egy síkban látni, de a rétegek között is könnyedén tájékozódik. Tarantino ugyanis abban zseniális, hogy fogja a különböző filmes zsánereket, és egy közös filmben sorakoztatja fel őket, úgy, hogy mindennek helye van és nem fulladunk meg a zsúfoltságban. Tarantino ezúttal a „spagettiwesternek” minden lehetséges elemét listázta ki és ezeket rakta össze, ugyanakkor nem volt bátortalan a műfaj néhány elemét kikarikírozni, sőt egyes alkotókat felnagyítani.

Mert vegyük például a spagettiwesternek alaptörvényét: kell egy tökös fehér férfi, aki egyedüli igazságosztóként, a semmiből jőve és abba távozva, rendet tesz a környéken. A Django elszabadul-ban már eleve ez az alaptézis hibádzik, hiszen egy fekete pasi osztja ki a pisztolygolyókat a vadnyugat leggecibb karaktereinek. És pont ez az a szemtelenség, amit Tarantino elkövet. A Becstelen Brigantyk-ban mindenki tudta, hogy a náciknak hullani kell, itt azonban az USA történelmének legsötétebb időszakáról van szó, ahol a feketéket úgy nyomták el, mint dalos Pisti a cigicsikket és ez a Szabadság Hazájának azóta sem a legreklámozottabb történelmi időszaka. Tekintve, hogy az amerikai filmgyártók elsősorban az amerikai piacot veszik alapul, amikor eldöntik, hogy mihez adnak pénzt, ez mégis csak egy merész performansz.

Tovább boncolgatva az alapszabályok kifordítását, ott a különös, furcsa barát, aki a főhőst végül hozzásegíti a bosszú beteljesüléséhez. Ebben az esetben ez a barát az, aki felveszi a cselekmény szálát és ad löketet a történetnek. Már a Brignatyk-ban is imádtuk Christoph Waltz-ot, csodálatunk tárgya pedig csak tovább nő a Django-ban. Waltz ugyanis a legtökösebb fejvadász Boba Fett óta. Ő az, aki bár különösnek hat, mégis ellentmondást nem tűrően végzi el az elvállalt feladatot. A kettősség totálisan kíséri végig a figuráját, mert úgy könyörtelen, hogy közben humánus és úgy gyilkol hidegvérrel, hogy közben nyúl szíve van. Waltz ezúttal is lejátszik mindenkit a vászonról. Még a sokak által korunk egyik legzseniálisabb nőfektető szupersztárjának kikiáltott Jamie Foxx is eltörpül mellette. A játéka annyira magabiztos és figurája olyannyira sugárzik, hogy nincs is más, aki hátán tudná vinni a filmet. Még Leonardo DiCaprio, aki lubickolhatna a feketéket semmibe vevő ültetvényes szerepében, sem tud élni a lehetőséggel és megmarad egy tucatkarakternek, ahelyett, hogy kinőné magát az adott pillanatban.

A karakterek közül Samuel L. Jackson a másik abszolút kedvenc. Egy kedves idős fekete pasinak kéne lennie a külleme alapján, ehelyett a leggecibb felügyelő, aki még a gazdáinál is jobban szipolyozza a rabszolgákat. Mellé pedig feledhetetlen szöveget kapott. Persze azon már egy cseppet sem lepődök meg, hogy Tarantino erős dialógusokat sorakoztat fel, hiszen ezt a Kutyaszorító óta el is várjuk tőle.

A Django elszabadult egy olyan film, ami 165 perces, de egy fél percet sem unsz belőle. Klasszikus westernfilmek zenéi csendülnek fel, mellette pedig Tarantino ismét maga válogatta a betétdalok másik felét. A dialógusok zseniálisak és a Jackie Brown „Csákánya” után most egy újabb szlenggel a „zerge baszó hideggel” bővül a szókincsünk. A minden ponton precíz illesztés egy minőségi darabot eredményez. Jól indul ez az év is.

És ha már Tarantino egy mozdulattal elintézte a nácikat, igazságot szolgáltatott a rabszolgáknak, akkor a következő filmje szólhatna 56-ról. Ahol ezúttal a magyarok taccsra vágnák a szovjeteket.