Miért is szeretjük mi a szuperhősöket? – Gondolkodtam hazafelé az Acélember után. Valószínű azért, mert azzal együtt, hogy szuperképességekkel vagy menü kütyükkel emberfelettiek, de mégis annyi emberi gond gyötri őket, hogy előbb saját árnyékukon kell túllépni ahhoz, hogy valóban korlátok nélküli bosszúállók legyenek. Vasembernek ott van az alkoholizmusa, Pókembernek a tinédzserek mindennapjaival együtt járó problémák, Batmannak a lelkiismeret furdalása, ami a szülei halála kapcsán gyötri, Hulk pedig egészen egyszerűen saját maga ellen kel rendre birokra. De Supermannek igazán semmivel sem kell megküzdenie. Ő maga a tökéletes ember, a numeró uno. Pont ezért nehéz igazi jellemfejlődést kanyarítani neki, szemben mondjuk a DC Universum milliomos playboyával, aki esténként denevérnek öltözve pofozza széjjel az alvilágot. Másrészt pedig, itt hiába is próbálkoznának a „valósághű” film elkészítéssel: az egy idegen a Földön szálra felfűzött cselekmény csírájában öli meg már a gondolatot is.

Christopher Nolan – a Sötét lovag trilógia elkövetője – pont Batman világának tanulmányozása közben döntött úgy, hogy elég háttérinfót szerzett Supermanhez így, feldobta a WB-nek, hogy hozzanak össze egy Superman filmet is. Mivel a stúdió folyamatosan kisebbségi kompexussal küzd a Marvel szépen futó szekere miatt, így ez olyan volt nekik, mintha aranytojást tojó tyúkra bukkantak volna. Két kézzel kaptak hát az Acélember után. Mert nem csak egy újabb képregényhőst küldhetek a mozikba, hanem le is fektethették az alapját egy a Marveléhez hasonló univerzumnak, amiből a konkurens végül a Bosszúállókat összerakta. Itt azonban még egy építőkockaszélet sem kapunk, ami sejtetné, hogy évek múltával majd jön egy nagy, DC hősöket tömörítő Igazság Ligája film. Akkor milyen is ez az Acélember?

Egy jól működő szimbiózisa a sci-finek, családi drámának és akció filmnek, de semmi több. A film elején a Kripton valami káprázatos. Látványos és eddig még soha nem látott ötletekkel operálva kapunk egy új világot. Mesés! Szinte bántam, amikor a Kripton – beteljesítve az elkerülhetetlent – felrobban, és végleg búcsút kell venni ettől a csodavilágtól. Logikus indítékok és egymásnak feszült világképek indítják el a cselekményt, egy fél perc üresjárat sincs. A második harmad azonban ugyanezt már nem mondhatja el. Akár csak a Sötét lovagban, itt is önmagát kereső főhősünk szakállasan és koszosan, rongyosan vándorol a világ egyik pontjáról a másikra. Merészet húztak Snyderék, ugyanis a kevert idősíkok könnyen kizökkenthetik a nézők és döcögőssé tehetik a történetmesélést. Bár összességében működik a dolog, azért döntő momentumoknál, talán, pont ezért nem érezzük a cselekmény súlyát, mivel ide-oda ugrálunk múlt és jelen között. A középszakasz utáni akció csipi-puhi ennél már sokkal gördülékenyebben és magával sodróan üt. Bár én kissé vontatottnak éreztem a szuperlények végtelenségig tartó és végül még csak karcolást sem ejtő egymás ütlegelését, nézőtársaim hamar lehurrogtak az bizony látványos volt. Ugyanakkor vitát mellőzve állíthatom, Clark Kent újabb, eddig még sosem látott stílust kapott, ami veszettül jól áll neki. Mind külsőre, mind pedig a jellemre modernizálva lett.

Az Acélember nem lett olyan nagy átütő alkotás, mint annakidején a Batman: Kezdődik, aminek kapcsán egy képregény kedvelő társadalom tört ki örömujjongásban és vásárolta egymásután a mozijegyeket, hogy újra és újra megnézze Bruce Waye újjászületését. Zack Snyder és Christopher Nolan megpróbálta kihozni a maximumot egy lassan 80 éve megalkotott képregény karakterből. Ha a látványt és az akciót nézzük, akkor maximálisan sikerült nekik. Ha karakterfejlődést és többrétegűséget nézünk, akkor viszont semmi plusz nem kaptunk, ha csak azt nem vesszük eredményként, hogy Superman kilépett a komikumból és lassan-lassan komolyan lehet venni.

Akinek ajánlom: A képregény rajongóknak muszáj látni, ám a csalódások elkerülése végett, mindenki verje ki a fejéből a 300-Watchmen-Dark Knight Bermuda háromszöget.

Akinek nem ajánlom: Realista ábrázolásmódra vágyó mozilátogatóknak, akik csak és kizárólag logikai úton közelítenek meg mindent.

A kékhátteres felvételt – amelynek során a színészek egy kék színű üres háttér (blue screen) előtt játszották el a jelenetet, és az utómunka során tetszőleges hátteret vetítettek mögéjük – nem Vlahos használta először. A bagdadi tolvajban már alkalmazták ezt a technikát, a továbbfejlesztés azonban, amelynek köszönhetően igazán élvezhető lett a kép, már az ő munkája.
Vlahos az 1959-ben forgatott Ben Hurhoz tökéletesítette a kék hátteres módszert, 1964-ben pedig, amikor a Disney Mary Poppins musicalfilmjében alkalmazta, Oscar-díjat nyert vele – idézte fel a BBC online.
A későbbiekben a kék hátteret a zöld (green screen) váltotta fel, mert az már jobban megfelelt a számítógépes alapú technikáknak.
Vlahos több mint 35 filmmel kapcsolatos szabadalmat dolgozott ki, újításait a televízió, a film, a számítógépes játékok és a hirdetőipar is átvette. 1976-ban fiával, Paullal megalapította Ultimate Corp. nevű saját vállalkozását. Halálának hírét vállalata jelentette be.

„A filmgyártás egy óriást vesztett el” – méltatta az elhunytat Everett Burrell, a Los Angeles-i központú Look Effects különleges effektuscég vezető szakembere.

„Nehéz lenne felbecsülni, mit kezdenénk a rengeteg fejlesztés és technikai újítás nélkül, ami az ő nevéhez fűződik. Minden látványeffektus-szakembernek, illetve mozirajongónak tisztelettel kell adózni emléke előtt” – fogalmazott Burrell.
A Look Effect is Vlahos újításait használta az Avatar, a Pi élete és a nyáron mozikba kerülő Az acélember című Superman-film elkészítésekor.

-mti-