Ha volt film, amit januárban nagyon vártunk, akkor, az kétségtelen, a Birdmannel Oscar-díjat nyert, Alejandro González Inárritu legfrissebb alkotása, a Visszatérő. Már a nem hagyományos előzetes is irtózatosan felcsigázta a moziba járókat. Leonardo DiCaprio, havas vadnyugat, indiánok. Sokan pedig egyből tenyérdörzsölgetésbe kezdtek, hogy na, végre, ez lesz az a film, amiért Leo megkapja az Oscar-díjat. Eljött végre az idő és a saját szemünkkel nézhettük végig a filmet, ami lebilincsel, elborzaszt és hitetlenkedővé tesz.

Inárritu tehetségét már a Birdmanban is megtapasztalhattuk. A film csodálatosan, egy snittes látszatot keltő plánozásával keltett feltűnést, és nagyjából hasonló technikai bravúrokat vártunk A Visszatérőben is. Kétszer ugyanazt a viccet elsütni azonban nagyon ciki és ezt maga Inárritu is tudja, de a sokáig kitartott képek most is elvarázsoltak. Az első nagy indián támadáskor egy csodálatosan végigpásztázó montázst kapunk, miközben a brutalitás szinte kilép a vászonról. A film nagyjából 5 perc alatt tisztázza, hogy mire számíthatunk. Ez egy többfrontos háború, ahol elsősorban az embernek a természettel kell megküzdenie, aztán jönnek csak az indiánok, vagy a bosszúállás.

Főhősünk egyébként egy valóban élő személy volt, akivel valóban megesett azoknak a szörnyűségeknek a jó része, amiket mi a filmben végig kell, hogy éljünk vele. Ha csak a negyedét kéne végigélnie Bear Grylls-nek, akkor is nagy valószínűséggel, sírva rohanna a producere szoknyája mögé és menten visszaadná az ipart.

A Visszatérőben nem is az az igazán arcátlanság, hogy a képünkbe tolják az emberi esendőséget a természet, a gonoszság és a kapzsiság ellen. Hanem az, hogy mindezt úgy teszik meg, hogy a gyomrod szambát jár, miközben síri csönd közepette DiCaprio éppen a poklok poklát járja meg. Az idő pedig eközben ólomlábakon járkál, pedig te már a főhősnél is jobban szeretnél menekülni a szorult helyzetekből. Ezzel nem azt mondom, hogy a film unalmas, vagy lassú. Egy cseppet sem. Csupán egy jóérzésű ember nem szívesen nézi a másik szenvedését nem az, hogy órákig, de még percekig sem. Ez a film pedig nem szól másról, mint egy bosszúszomjas ember konok éltben maradni akarásáról. Megannyi metaforával és látomással fűszerezve.

Olyasféle film ez, amiben az alkotók kéjes vigyorral a szájukban élvezik, hogy próbára teszik a nézőt. Közben pedig egyre jobban kitolják a határt, arra várva, hogy na, mennyi még a tűréshatárod. Szépen lassan szopogatják le a húst a csontodról és még élvezik is.

A Visszatérő ugyanakkor egy varázsecsettel a vászonra festett vadnyugati panoráma kép. Csodás természeti tájakat barangolunk be és folyton azon jár a fejünk, hogy vajon milyen hideg lehet a víz, amibe minden szereplő, gond nélkül és azonnal gázol bele derékig.

Érékelés: 9/10.

Akinek ajánlom: Prémvadászoknak és lányukat kétségbeesetten kereső apáknak is.

Akinek nem ajánlom: Medvéknek és fázósaknak semmiképpen. Ha az a fajta vagy akinek zokniban a fűtött szobában is jéghideg a lába, akkor ezt a filmet végig fogod vacogni.

Leo és a medve

A visszatérő – Na végre! – sóhajt fel az egyszeri moziba járó. Mert ugye mindannyian azt gondoljuk, hogy ez lesz az a film, amiben Leonardo DiCpario végre Oscar díjas alakítást hoz össze. Hát ez majd később meglátjuk, az azonban biztos, hogy a Birdmannel kiugró sikert elérő Alejandro González Inárritu ebben is a filmben is hű marad önmagához. Leonardo pedig, nagyon, de nagyon megszívja. A filmet mind a két szombathelyi mozi játssza.

iMozi

Steve Jobs – Hát ha van vallás, ami nem vallás, de mégis olyan fanatikusak a követői, hogy bármit megtennének az egyes termékekért, akkor az az Apple. Ez pedig elég érdekesen, mivel annak idején Jobs célja az volt, hogy mindenkinek elérhető legyen az Apple termékek széles skálája, közben pedig az áraik az egekbe szöktek. Hogy hogyan is történt ez, azt mutatja be, a zseniális Danny Boyle és a forgatókönyvet jegyző Aaron Sorkin. A színészek se semmik ám. Michael Fassbender, Kate Winslet, Seth Rogen és Jeff Daniels a lista élén. Savaria moziban lehet keresni.

Tinédzser lány kell az ufók ellen  

Az 5. hullám – Elsőre semmi nagy durranásnak nem tűnik ez a film. Egy újfajta környezetbe dobott young adult movie. Ahol ezúttal hősünknek, vagyis hősnőnknek az idegenekkel kell felvenni a harcot. Az eddigi értékelések alapján nem lesz belőle filmklasszikus, de 7. osztálytól gimi negyedikesekig bőven jó lehet egynek. Cinema Cityben nézhető a film.

Mint a katonaságnál 

A kórus – Érdekes egy film ez a Kórus. Mert igazából egy olyan régi iskolát mutat meg, ami tisztességre, munkára és szorgalomra nevelte a gyerekeket. (Bezzeg a mai fiatalok!) Hogy miként lehet egy útját és önmagát kereső fiút „betörni”, ezt mutatja meg ez a film. Bár egy kicsit aggódok, hogy az ilyenkor szokásos sablonok sorra előkerülnek majd. A filmnek az esélyt a Savaira moziban lehet megadni.

Anime-varázslat 

A fiú és a szörnyeteg – Mamorsu Hosoda új filmmel jelentkezik. Az alkotás pedig szépen simul abba a sorba, amit eddig a japán alkotóktól megszokhattunk. Ezúttal egy koldus fiú történetébe kapunk betekintést, akiért egyszer csak átjön egy párhuzamos világból egy szörny, hogy magával vigye, és méltó utódjának képezze ki. Savaria moziban lehet barangolni a szörnyvilágba.

Alejandro González Inárritu engem már a Korcs szerelemekkel megvett, kilóra. Szóval bevallom őszintén az elfogultság kicsiny súlyával a zsebembe ültem be a Birdmanre, amelynek nem csak rendezője, de forgatókönyvírója is volt. „Te, ez mikor volt tele legutóbb?” – kérdezte tőlem egy mellettem ülő ismerős a Savaria mozi kamaratermében, és valóban. Ha jól emlékszem a Wall Street Farkasán kellett legutóbb így összehúzni magunkat, mert minden egyes szék gazdára lelt.

Na de mi is ez a hisztéria a Birdmannel? Tulajdonképpen csupán annyi, hogy egy a mai trendeknek görbe tükröt tartó film, kapott egy kis hátszelet a kritikusoktól és máris szárnyal a madár. Ennyi? Ennyi.

Na de, most jön el a nyájas olvasóban az a féle felháborodás, hogy megint mi ez a kivagyiság. Ez a pökhendi stílus, amivel a „kritikát” író egy fél odaböffentéssel elintéz egy ilyen remek filmet. Pont ezért álljunk meg egy pillanatra.

Szuperhősök, képregény filmek-, és sorozatok, univerzum építések és úgy általában a könnyen fogyasztható látványfilmek csalogatják be a közönséget a mozikba. Ez nem egy jó vagy rossz tendencia, egészen egyszerűen ez van most és kész. Persze ez éppen olyan mint a ValóVilág, amit senki sem néz, sőt, mindenki megvet ugyanakkor pedig mégsem a Vers Mindenkinek viszi el a – digitális boxok világában percre pontosan mérhető – nézettségi mutatókat. Vasember 3. részére özönlött a nép. De Robert Doweny Jr. tavaly bemutatott A bíró-jára annyi üres szék maradt a vetítésre, hogy egy egész középiskolás évfolyam le tudott volna még csücsülni. Pedig, ha a film a díjszezonon kaszál, és utána kerül bemutatásra, sikk lett volna beülni rá.

Pont ettől zseniális a Birdman, hogy nem fél ezt az alapigazságot megmutatni, és teszi mindezt olyan tökéletes filmes elemekkel és képi zsonglőr munkával, hogy az valóban elismerésre méltó. Ugyanakkor kár lenne tagadni, hogy a film zseniális húzásai, a szinte vágás nélküli kameramozgás, a szereplők viszonyának bemutatására alapozott történetmesélés, és a szinte egy helyszínre való benavigálása kamaradarabbá zsugorítja az alkotást. Aki tehát egy nagy látványfilmet remél az bizony csalódni fog.

Ha pedig már az igazságok boncolgatásánál tartunk. Nem csak, hogy a bluckbasterek konzervatív kritikusi lekicsinylését kapjuk totálba, de – ha csak kimondatlanul is – azt a fajta prostitúciót is fel-felvillantják, ami a színészi kvalitások háttérbetolását jelenti egy-egy busásan fizető köpenyes szerep elvállalásánál.  Még pimaszabb az a „tényfeltárás” amikor a kritikusok visszaélő hatalmáról és egyként a filmes szakma egymás seggének, nyalásáról kapunk egy szó szerint elhangzó hegyi beszédet.

Ha ennyi nem lenne elég, hát megfűszerezik még egy vicsorgóan nevető, akár a saját karrierjéből is meríteni tudó Michael Keatonnal, egy a hollywoodi arany ifjak minden „poklát” megjárt Emma Stonnal és a pökhendi pojácák koronázatlan királyát hozó Edward Nortonnal az egészet. Túlzó jelző lenne azt írni, hogy rég volt ilyen jó film a mozikban, vagy végre láttunk valami értelmeset is vagy ehhez hasonló álságos közhelyeket. A Birdman egy tisztességes kamara darab, úgy fél perc látványos vízióval és a maga sajátságos, akár kissé lassúnak is mondható tempójával. Ami lehet egy nézőt sem vonzott volna a mozikba, ha a főszerepet nem az a csávó játssza aki egykor maga volt Batman. De…, hogy is hívják…na, itt volt az előbb, a nyelvem hegyén. Hm, kár, hogy két film után abbahagyta.

Foglaljunk össze: A Birdman nem az a film, ami 20 év múlva is állva hugyozást fog kiváltani amikor egy kocsmai beszélgetés közben szóba kerül. De filmes nyelvezetének zsenialitását kár lenne tagadni. Ehhez párosul a kiváló színészi játék, valamint a folyamatosan püfölt jazzdob pulzáló ritmusa, és egy kor bátor tükre vagy inkább görbe tükre.

 Értékelés: 8/10. 

Akinek ajánlom: Képregényes geekenek, akik látni akarják az embert a kosztümben. Plusz a színházrajongóknak, akik szeretnének benézni a színfalak mögé.

Akinek, nem ajánlom: Látványfilmre jegyet szívesen váltó, popcorn faló vhs dílereknek.