A Marvel Polgárháború című képregény kötete nagyban írta át a műfaj addigi szabályait. A kiadó ugyanis érezte, hogy fel kell rázni az olvasókat és valami más kell már, mint egy újabb szuper gonosz legyőzése, majd elégedett csapat pacsi a naplementében. A Polgárháború igazi klasszikussá vált. Ahol nincsen jó és rossz, csupán vélemény különbségek vannak, ezek azonban olyan lavinát indítanak el, ami véget vet egy addig harmonikusan működő szuperhős társadalomnak. Nem volt tehát kicsi a feladat a Russo tesóknak, hogy egy olyan filmet rakjanak össze ami illeszkedik a filmes univerzumba, eleget tesz az eredeti képregény támasztotta magas elvárásoknak, és még élvezhető is.

Az biztos, hogy az eddigi Marvel filmekhez képest egy sokkal komplexebb alkotás jött össze. Ami mindamellett, hogy elegánsan oldotta meg a leckét még újabb bravúrokat is végrehajtott, na de kezdjünk mindent az elején.

A Bosszúállók már jó ideje működő szupercsapat, akik épp egy újabb akciót hajtanak végre, amikor Skarlátboszorkány egy félresikerült mentőakció közben civil áldozatokat követelő megoldáshoz folyamodik. Az ENSZ megelégeli a csapat önbíráskodó magatartását ezért úgy dönt, hogy fennhatósága alá vonja azt. A csapatot már ez is megosztja, de amikor Amerika kapitány gyerekkori haverja, a közben fémkarú orgyilkossá vált Bucky ismét feltűnik a színen, az még tovább bomlasztja az amúgy is véleménykülönbségek miatt kettészakadt gárdát.

És akkor még csak a felszínt kapargattuk. A Marvel mostanra ért el oda, hogy egyre komplexebb lesz és aki eddig nem volt szemtanúja az előző 10-12 filmnek, annak fogalma sem lesz róla, hogy mit miért, hogyan. Hogy ez baj-e? Abszolúte nem. Ugyanis pont ki van húzva ezzel az a méregfog, ami általában egy hosszú felvezetést enged meg az egyes filmeknek, mielőtt a valódi akcióra térnénk rá. Végre ki vannak dobva ezek a gyermekbetegségek. Végre a szuperhősöket nem csak sebezhetetlen, megdönthetetlen ikonokként látjuk. Amikor a Vasember 3-nál először láttuk, hogy Tony Stark nem csak rosszfiúkat legyűrő szuperhős lehet, sokat fanyalogtak. Aztán mostanra elértünk oda, hogy a szuperképességek teljesen másodlagossá váltak. Emberek, karakter, sorsok, majd csak ezek után jön minden más.

A Polgárháború pedig pont ebben jelenti a következő lépcsőfokot. Emberi morál, értékrend és barátság. Ezek mentén haladunk. Aztán az, hogy mindez olyan akciójelentekkel van megspékelve, hogy az állad leesik, már kellemes pluszt ad az összképhez. Vannak pillanatok, amikor annyi szuperhőst látunk a vásznon, mint égen a csillag. Mégsem érezzük azt, hogy túlzsúfolt lenne a film. Már az Ultron koránál is rendkívüli volt, a karakterek közötti egyensúly. Ezt pedig most is szépen sikerült megőrizni. A showt senki sem lopja el. Pókember belépése pedig szintén nyerő húzás volt. Pont olyan végre, mint amilyennek a képregényekben megszerettük. Egy folyton szövegelő, kis lúzer, aki a piros-kék sztreccsruhában a világ legmenőbb sráca lesz.

Bár a Marvel Filmes Univerzum ha megújulni nem is fog tudni, azt a szintet mégis mindig hozza, ami miatt megszerettük. És azt, hiszem nekünk ennél nem is kell több. De kevesebb sem.

Értékelés: 9/10.

Akinek ajánlom: Azoknak mindenféleképpen, akik eddig végigülték a filmes univerzum eddigi 12 filmjét. Na meg azoknak is, akik egyszer már vesztek össze úgy igazán a legjobb spanjukkal.

 Akinek nem ajánlom: Politikai vezetőknek, akik nem szeretik, ha kicsúszik az irányítás a kezükből.

Ha valakinek azt mondjuk Dzsungel Könyve, akkor szinte biztos, hogy a Disney 1967-es klasszikusa jut az eszébe. A kedves rajzolt állat karakterekkel, a még mindig fülbemászó dalokkal és a Beatles keselyükkel. Bár Kipling alapművét sokan, sokszor próbálták meg filmre adaptálni, élőszereplőkkel is. A gonosz tigris, a bölcs párduc, vagy a zsivány medve karaktere élő állatokkal nem nagyon működött. Ezért most a Mickey Egeres cég gondolt egy merészet és kombinálta az élő szereplőt, konkréten az egy szem Mauglit, a computer rajzolt állatokkal. Így aztán adódott a lehetőség, hogy az egyes állat szereplőket ne csak élethűen tudják megrajzolni, de még igazi személyiségjegyekkel is fel tudják ruházni. A Pi élete óta pedig azt is tudjuk, hogy az emberi szem számára megszokott és jól ismert állatok esetében is kiválóan működik már a dolog, úgyhogy minden adott volt a tökéletes végeredményhez.

Az a baj a jól ismert történetekkel, hogy nem tud meglepni a végkifejlet. Ugyan apró részleteket csempésztek be a sztoriba, de légyében maradt az alap sztori. Mauglinak Shere Khan fenyegetése miatt el kell hagynia a dzsungelt, közben pedig megannyi érdekes lénnyel találkozik. Ki megenni szeretné a kis békát, ki pedig inkább barátjává fogadná. Mindeközben pedig elveszünk a CGI erdő minden apró részletében, ami csodaszépre sikeredett.

A Disney legfrissebb Dzsungel Könyve adaptációja egy jó kis családi kaland, de nagy klasszikussá nem fog válni. Ettől függetlenül egy tökéletes példa arra, hogy akár a sokadik bőr lehúzása után is lehet egy lélegzetelállító látványvilágú utazásra indulni a dzsungel indákkal átszőtt, elefánttrombitálással teli, mézet rejtő világába.

Értékelés: 8/10.

Akinek ajánlom: Dzsungelmélyi kalandokra nyitott kisfarkasoknak.

Akinek nem ajánlom: A tűztől rettegő kalandoroknak.

Magasra lett téve az a bizonyos léc Batmant illetően. Mert Christopher Nolan Sötét lovagja nem csak, hogy filmként lett kimagasló, de mint képregényes adaptáció is kiválóra sikeredett. Nolannek magának sem sikerült megugrania azt a bizonyosat még egyszer. A Sötét lovag – Felemelkedés már sokakban hagyott némi hiányérzetet. Pedig még mindig magasan jobban működik az egész, mint a Batman Superman ellen.

Maga a sztori ott kezdődik, ahol az Acélember történetének vége szakadt. Csak ezúttal egy másik szereplő szemszögéből látjuk az eseményeket. Az a helyzet, hogy a film előtt maga a rendező Zack Snyder kérte meg a moziban helyet foglaló közönséget arra, hogy megnézés után aztán semmi spolier, szóval próbálok nem elkotyogni mindent, bár aki egy kicsit is beleolvasott már a Frank Miller-féle Dark Knight Returnsbe az nagyjából tudja a sztorit. Igaz, az ottani bivalyerős motivációk itt nagyon szájbarágósra sikeredetek. A film leginkább ezért is áll gólyalábakon, na de vissza a sztorihoz.

Szóval, a Föld megismerte Supermant, Batmant pedig már egy jó ideje nyögik a bűnözők Gothamban. Egyfajta moráliskérdéssel próbálják meg felszítani a tüzet a két DC hős között, hogy mi joga van Supermannak istent játszani és mi okán ön bíráskodik Batman. Mindegyik köpenyes betáplálja agyába a gyűlölet csíráját, na meg van benne egy jó adag pöcsméregetség is, hogy akkor most ki is az úr a szuperhősök között. A végső pöccintést Lex Luthor adja meg és ezzel el is érkeztünk a fináléhoz, amit egyébként már a trailerek, poszterek meg minden egyebek is az arcunkba toltak.

Ez a film annyira kiszámítható, mint a magyarok ebédje vasárnap. Ráadásul olyan sok fölösleges betét és filozofálgatás van benne, hogy a két és fél órás játékidőt simán meg lehetett volna nyírni egy fél órával és pörgősebb, akciódúsabb, feszesebb filmet kaptunk volna. Volna, volna, volna. Sajnos túl sok a volna és kevés az igazán ikonikus jelenet a filmben. Ami meg az lett, azt a Dark Knigth Returns animációs filmjéből vették át. Szinte egy az egyben.

A film egyébként a túltolt optikai tuningon és a lassúságán túl mégis rendelkezik egy igazán nagy erénnyel. Ez a film Batman és Superman filmje. A karakterek között szépen megtartja az egyensúlyt és nem billen el a mérleg egyikük felé sem. Pedig volt bőven karakter kikkel a filmkészítőknek operálnia kellett. Arról nem is beszélve, hogy a Wayne szülők meggyilkolását letudtuk végre 1,5 percben, ami parádés, lévén, hogy Batman eredet történetét már a 2 éves totyogók is kívülről fújják.

Egy tökös, macsófilmnek harangozták be a Batman Superman ellent (Jézus, egyébként ennél faszább cím senkinek sem jutott eszébe a forgalmazónál?) és, a pasik mellett ki viszi el a showt? Ki lesz a legemlékezetesebb karakter? Kinek a felsőjét csatolnánk ki szívesen? Wonder Woman! A csaj annyira titokzatos, szexi és magával ragadó, hogy alig várom a különálló filmjét. Imádtam! Akár csak Jessie Eisenberg Lex Luthorját, aki ugyan inkább egy Joker 2.0 volt, de mivel a bohócot Suicide Sqadra tartogatja a WB így kellett helyette valaki, aki megtestesíti az elmebaj minden formáját. Hát sikerült!

Érékelés: 8/10.

Akinek ajánlom: Család egyesítőknek, bár ezt az egymásra találást még ők is meg fogják könnyezni.

Akinek nem ajánlom: Tea rajongóknak. Hát ezután a film után nehezen fogsz egy jóízűt szürcsölni a sárgás kis folyadékból.

Társadalomkritika, gyermek bűbáj, krimi és elképesztő animáció. Ez mind benne van a Diseny legújabb animációs filmjében a Zootropolisban. A stúdió folytatja azt a fajta történetmesélést, amit a Hős 6-sal elkezdett.

Ötletes környezetbe helyezte a Disney a legújabb kalandját. Az alapfelállás ugyanis az, hogy van egy emlősök által lakott társadalom. Ahol a legkisebb cickány és a legnagyobb zsiráf is békésen megél medvékkel, rókákkal vagy éppen az oroszlánokkal. Bár ragadozó és préda egymás mellett élnek, és látszólag semmiben sem különböznek a társadalmi berendezkedés szerint. Az egyes fajokat mégis érheti hátrányos megkülönböztetés. A társadalom egyébként pontosan ott jár, ahol a mi XXI. századi közösségünk. Kezdenek feltöredezni a határok, de egy fecske, vagyis esetünkben nyúl, egyelőre még nem nagyon képes nyarat csinálni.

A történetbe ott kapcsolódunk be, hogy hősünk, a hős nyúllány, Judy Hoppsz szembemenve a társadalmi elvárásokkal szakít családja farmer hagyományaival és beáll rendőrnek. Végül pedig a mega polisz, Zootropolisban egy komoly bűntényt kell felgöngyölítenie. A több elemből összerakott animációs filmben nagyon szépen lavíroznak a gyerekeknek szánt poénok, a felnőtteknek szánt filmes utalások (amiket élvezet egyébként kimazsolázgatni) és a krimi elemei között. Pontosan úgy valósul meg a történetmesélés, hogy egyik se szenvedjen csorbát.

Az egyes társadalmi csoportok állatokba oltása pedig telitalálat. Amik közül a hivatalnok lassú lajhárok lesznek mindenkinek a kedvencei, ezt garantálhatom. A Zootropolisz tehát a nagybetűs szórakozás az egész családnak. Felesleges és nyálas betéténekek nélkül. A végén pedig ott a sok-sok tanulság a gyerekeknek. Hogy senkit nem szabad megbélyegezni azért ahonnan jött. Sokkal inkább az alapján kell dönteni, hogy ki milyen egyéni erényekkel vagy gyarlóságokkal rendelkezik. Így az is előfordulhat, hogy egy nyuszi nem gyáva, egy róka nem sunyi, a lajhár pedig nem lassú.

Értékelés: 8/10. 

Akinek ajánlom: Krimiket és állati alakokba bújt karaktereket kedvelő répa habzsolóknak.

Akinek nem ajánlom: A metropoliszok közbiztonságáért aggódó politikusoknak.

Alig több mint 10 héttel a premier után a Star Wars – Az ébredő erő lett a legtöbb bevételt generáló és legtöbb nézőt vonzó film Magyarországon; 1.809.796.126 forint jegybevétellel és 1.223.167 fő nézőszámmal leszorította a trónról az eddigi csúcstartó Avatart (bevétel: 1.775.676.870, nézőszám: 1.220.866). Mivel a film továbbra is megtalálható a mozik műsorán, így az új rekord valószínűleg tovább fog nőni – áll a film forgalmazójának hozzánk eljuttatott közleményében.

 A film korábbi rekordjai:

– Minden idők legjobb nyitóhétvégéje (nézőszámban és bevételben egyaránt), 282.265 nézővel és 412.584.443 forint bevétellel. A korábbi rekordot nézőszám alapján a Star Wars III. része, A Sith-ek bosszúja tartotta 244.444 nézővel, bevétel tekintetében pedig a Minyonok 284.342.228 forinttal.

– Minden idők legjobb nyitónapja, ami egyben rekord napi nézőszám volt.

– Minden idők legjobb második napja, ami azonnal megdöntötte az előző napi rekord nézőszámot.

A Coen- testvérek munkáira sok mindent, lehet mondani, de azt, hogy sablonos lenne, azt aztán semmiképpen. Sok kedvencem van tőlük. A lista elején természetesen a Nagy Lebowski-val. Szóval azt gondoltam, az ő nevük garancia a szórakoztatásra. Az Ave, Cézár! azonban nem lett 100%-osan tökéletes alkotás, de még így is minőségi darab.

Az ’50-es években járunk, amikor a szórakoztatás csúcsát a mozifilmek jelentik. Western, kosztümös dráma, nagy ívű bibliai film, vagy éppen énekes-táncos musical. Egytől-egyig zabálták a népek. És mivel egy nagyon jövedelmező iparágról volt szó, így porszem semmiképpen sem kerülhetett a gépezetbe. Emberünk, Eddie Mannix pedig éppen ezen munkálkodik. A Capitol Pictures menedzsere ugyanis folyton a stúdió ütőerén tartja a kezét. Így legyen szó pletykára éhes firkászról, vagy éppen gyermekének apát kereső színésznőről, Eddie a megoldó ember. A problémák azonban akkor kezdenek összecsapni a feje fölött, amikor a stúdió éppen készülő gigaprodukciójának főszereplőjét ismeretlenek elrabolják.

A sztori többé-kevésbé ennyi. Sehol egy dupla csavar, egy tripla cukahara, vagy egy aprócska hoppá pillanat. A film nem is ezért érdekes. Hanem azért, mert a viaszbábszerűre maszkírozott és fényképezett karakterek, egy olyan komoly kérdésben cinkostársak, ami azt feszegeti, hogy milyen apró trükkök és mozzanatok járulnak hozzá a tömegszórakoztatáson keresztül véghezvitt manipulációhoz.

Coenék egyfajta groteszk Hollywoodot mutatnak meg, amiben benne rejtezett az ’50-es évek vattacukorszerű békemenete. A felszín alatt azonban éppen olyan esetlen emberek váltak a tömegek bálványaivá, mint, amilyenek a sarki közértben naponta megfordulnak.

A film egyetlen nap és éjszaka története. Az igazán nagy finálé pedig el is marad és talán ez az, amiért az Ave, Cézár! nem lesz a coeni filmográfia legfényesebben ragyogó égköve.  A történet hanyag és néma eleganciával oldja meg saját magát. A sztori pedig egy nagyon könnyen érthető üzenet átadásán kívül, mást nem is tesz. Nincsenek komoly szövevényes szálak, nincsenek komoly jellemfejlődésen végigment karakterek, de még csak iróniába oltott fekete humor sem. Az Ave, Cézár! inkább csak lepel lerántás akar lenni az amerikai művészetről. Mert ebben az értelmezésben, ez is csak egy eszköz a hatalmasok játszmájában.

Értékelés: 6/10.

Akinek ajánlom: Kommunistáknak.

Akinek nem ajánlom: Coenék fekete, fanyar humorára vágyó mozilátogatóknak.

Hat rész. Mindössze ennyi jutott. Egy falatnyi mennyország, ami alatt ismét visszacsöppenhettünk az X-akták bizarr, hátborzongató és meghökkentő világába. Ugyanakkor ez alatt a hat rész alatt, kaptunk egy jó kis keresztmetszetet abból, amiért az aktákat annak idején megkedveltük. A készítők pedig még arra is külön figyeltek, hogy egy világ-összeesküvést sejtető keretet adjanak mindennek.

Kezdtük ugyanis az egész 10. (mini)évadot egy frankó kis hidegháborús idősíkkal bolondított idegentechnika hasznosítással, ami végül az évad utolsó epizódjára csúcsosodott ki. Ismét csak egy olyan témát boncolgatva, ami örök téma a szkeptikusok körében. Mert mi jobb van, mint egy kötelező védőoltásba bújtatott emberiség elleni vírusfertőzésnél, ugye?! Na de vegyük csak szépen sorra, mi is volt az évad zsenialitásának oka.

Hát az, hogy ez az X-akták nem akart semmivel sem jobb-rosszabb vagy középszerűbb lenni a korábbiaknál. Mindegyik rész egy-egy sajátságos formát hozott. A kísérletekkel torzított babák, akiket valamiféle szuper fegyverként akartak a későbbiekben használni. Merítve a régi összeesküvés elméletekkel átitatott akták hagyományával. Vagy a gyíkember, aki emberré változott a teliholdkor, és ezzel éppen fityiszt mutatva a rémlegendák hívőinek. Emlékeztetve szintén pár régi, könnyed hangvételű, már-már humoros X-aktára. Ha kedvencet kéne mondanom az évadból az kétségtelenül a ragtapaszorrú ember volt. Pont az a fajta megmagyarázhatatlan, emberfeletti stílus, amitől kiskamaszként a bokámig csináltam össze magam, egy-egy rész nézése közben. És, persze volt egy kis aktuálpolitikai kivetüléssel is bíró epizód, ahol Mulder az évad legmenőbb performanszát adta elő, bevarázsgombázva, vagy bevitaminoza.

A feltámasztott X-akták egyrészt főhajtás volt saját maga öröksége előtt, másrészt pedig egy újabb adag doppingot tolt azoknak, akik szeretik a világ-összeesküvéseket. Bármennyire is tetszett az új évad, kár lenne tagadni, hogy a készítők bizony beleszartak az arcunkba. Hiszen a Maffiózók lezárása óta, nem volt ilyen sorozat lezárás. Abban pedig csak reménykedni tudunk, hogy jön még folytatás és nem éltek azzal olcsó trükkel, hogy a végkimenetelt mindenki döntse el maga.

Az outsiderek számára szinte ismeretlen Deadpool figurája. Igaz, a karakter nem először kap élőszereplős megjelenést a vásznon, mivel 2009-ben az X-Men Kezdetek: Farkasban már feltűnt. Akkor azonban a képregényes megjelenésére nyomokban sem hasonlított. Csak a stáblista utáni jelenetben lehetett valami hasonlóságot felfedetni Wade Wilson és a rajzolt figura között. Az azóta eltelt években Ryan Reynolds nem kevés energiát fektetett abba, hogy kampányoljon egy önálló Deadpool filmért, és hála égnek, milyen jól is tette ezt.

Az eredmény ugyanis zseniális lett. Deadpool a képregényekben is folyton a száját jártató, viccelődő, néha prosztóskodó és a lapokról az olvasóknak is kiszólogató karakter, akit egy az egyben fogtak és mindenféle fazonigazítás nélkül átpakoltak a vászonra. Nem csoda, hát, hogy a képregényes rétegfilmre vágyó geekek hada már eddig is világszerte örömtüzeket lobbantott. A műfaj ugyanis egyre kezd sötétedni. Idén például az egymásnak feszülő Batman és Superman, Amerika kapitány és Vasember mellé, egy világpusztításra törő Apokalipszis megfékezésére kísérletet tévő X-Men filmet kapunk. És bár teljesen jól elvagyunk a majdnem elpusztuló világ végső csatában történő megmentésével, azért a felhőtlen szórakozásnak mindenki jobban örül. Nem véltetlen, hogy két évvel ezelőtt a szintén nagyon-nagyon vicces Galaxis Őrzői egy csapásra lopták be magukat mindenki szívébe.

Deadpoolt már csak képregényes hagyományai miatt sem lehet komolyan venni. A készítők pedig egy az egyben rászabták a filmet. Ami pedig további dicséret, hogy olyan eredettörténetet kapunk, amin nem unjuk halálra magunkat. A film egy nagy akciójelenttel nyit, ami szépen tele van tűzdelve flashbackekkel. Így aztán a képregényhősök első filmes betegsége ki is lett irtva a moziból. Külön dicséret, hogy a Fox ezúttal volt annyira bátor, hogy külön kiszólásokkal az egész Marvel univerzumra utalni mert. Stan Leenek pedig ennyire király cameoja eddig még sosem volt.

Nagyon jó és pörgős dumák. Annak ellenére tudom díjazni a poénokat, hogy egy-kettő annyira szakállas, hogy szinte én szégyelltem magam. A film így is nagyon friss és pörgős. Az pedig külön rátesz egy lapáttal, hogy az X-Menek is feltűnnek a moziban és asszisztálásuk pedig külön jól jön, amikor unterman kell a cselekményhez.

A film már most óriási siker, biztosan jön a folytatás. Arra pedig már most egy komolyabb fogadást merünk kötni, hogy Deadpool fel fog tűnni valamelyik X-Men moziban. Akár már az idén érkező Apokalipszisben.

Értékelés: 10/10.

Akinek ajánlom: A poénokra fogékony, nem szívbajoskodó akció-mozi kedvelőknek.

Akinek nem ajánlom: Apácáknak.

A két gyönyörű nő, a válófélben lévő, érett asszonyt alakító Blanchett és a világban a helyét kereső egyedülálló fiatal lányt játszó Mara egymásra találása és szerelme lassan, apró rezdülésekkel bontakozik ki Edward Lachman gyönyörű képekben fogalmazó kamerája előtt.

Highsmith 1952-ben, harmincévesen Claire Morgan álnéven írta A Piece of Salt című regényét, amelyet később Carol címen is kiadtak, ez volt az egyetlen műve, amelyben nyíltan írt a leszbikus szerelemről. Az ötvenes évek New Yorkjában játszódó történetben Carol (Blanchett) kihűlt házasságából próbál szabadulni úgy, hogy négyéves kislányának minél kevesebb fájdalmat okozzon. Férje, Harge (Kyle Chandler) azonban minden eszközzel – feleségét még egy korábbi leszbikus kapcsolatával is zsarolva – igyekszik magához kötni, mert képtelen elfogadni, hogy már nem akar vele élni. Carol a karácsonyi vásárlás közben pillantja meg egy manhattani áruház játékosztályának eladónőjét, Therese-t (Mara). Kíváncsian közelednek egymáshoz, s amikor Carol bejelenti, hogy egy időre elutazik, Therese gondolkodás nélkül vele tart. Az autós túra alatt fellobbannak visszafojtott érzelmeik, és egymás karjában teljesedik be szerelmük, miközben nem sejtik, hogy a féltékeny Harge magánnyomozóval figyelteti őket. A bizonyítékot arra akarja felhasználni, hogy végképp elszakítsa Caroltól a lányát.

A regényből a magyar gyökerekkel is rendelkező Phyllis Nagy írt felkérésre forgatókönyvet 1997-ben. Nagy baráti kapcsolatban állt a néhai írónővel, aki annak idején fel is hatalmazta arra, hogy művét adaptálja, ám erre Highsmith halála előtt nem került sor. Az eredeti forgatókönyvből végül csak több mint egy évtized után lett film, amikor Nagy már szinte el is eresztette a produkciót.

Mint egy interjújában elmondta, nagyon tiszteli és szereti Todd Haynes munkáit (Távol a mennyországtól, Kiiktatva), ezért külön öröm volt számára, hogy végül vele dolgozhatott. A forgatókönyvben Therese-ből kezdő fotós lett, mert ez Nagy szerint jobban illett a lány karakteréhez, mint a színházi díszlettervezői munka, amely a regényben szerepelt. A regény

– Nagy megfogalmazása szerint – „relatív happy-endjén”, amely a maga idején annyira szokatlannak számított, hogy valódi szenzációt keltett, viszont nem változtatott a film.

Haynes megszokott operatőrével, Edward Lachmannal forgatta a filmet. Lachmant már a Távol a mennyországtól képeiért és most a Carolért is Oscar-díjra jelölték. A felvételeken különös hangsúlyt kap a két női szereplő arcának minden rezdülése. A hatvan évvel ezelőtti New York kulisszái között, a vidéki motelek miliőjében pedig Judy Becker látványtervező és Sandy Powell jelmeztervező aprólékos munkája révén merülhet el a néző.

A Carol, amely májusban már a cannes-i filmfesztiválon is nagy figyelmet kapott, az idei díjszezon egyik fontos alkotása. Afilmet nyolc BAFTA-díjra, öt Golden Globe-díjra jelölték. Az Oscar-díjra féltucatnyi kategóriában esélyes: Cate Blanchett és Rooney Mara mellett Phyllis Nagy, Edward Lachman, Sandy Power és a zeneszerző Carter Burwell is megkaphatja az amerikaifilmakadémia Oscar-szobrát.

A 118 perces, angol-amerikai koprodukcióban készült Carol című filmet a magyar mozik csütörtöktől játsszák a Vertigo Média Kft. forgalmazásában.

 -mti-

Akár kezdhetnénk egy viccel is. Az autista, a start up-os, a dörzsölt bróker és a kapzsi bankár bemegy az ingatanközvetítőbe és a kopasz seggükre lakást vesznek. Bár, igaz jó, hogy a dolog, igaz, mert viccnek mégis csak durva lenne.

A 2000-es évek végén robbant nagy gazdasági világválság ugyanis pontosan ilyen egyszerűen magyarázható. Vagyis ennél egy kicsit bonyolultabb a dolog, de aki szán az életéből két órát A nagy dobásra, az nagy valószínűséggel, ha szóról szóra visszamondani nem is fogja tudni a leckét, de nagyban megérti majd, hogy mi vezetett globális szinten több millió ember otthonának elvesztéséhez. Mivel azonban a film talán még a közgazdászok gyomrát is megfekszi elsőre, a készítők egy olyan zseniálisan laza szerkezettel álltak elő, hogy a részleteket a habfürdős Margot Robbie, vagy éppen a Black Jackező Selena Gomez magyarázza el.

A film több szempontból is figyelemre méltó. Egyrészt, hogy megpróbálja a gazdasági szereplőket, és ezzel együtt a sztori fő karaktereit is a skála lehető legszélesebb pontjairól összeszedni. Ezáltal pedig a száraz pénzügyi kifejezéseket és üzletkötéseket is feldobni. (Ami azért, valljuk be, elég nehéz vállalkozás.) Másrészt pedig jó ritmusban adagolja az információkat. Ez egyébként bámulatosan sikerül is. A kamatok és értéklábak közé bátran pörgetnek be egy-egy klipszerű montázst, ami igazán feldobja az egész produkciót.

A színészek kivétel nélkül hozzák a tőlük elvárhatót. Egytől egyig parádésak. A csapatból azonban toronymagasan kitűnik Steve Carell. Tavaly már a Foxcatcher-ben megmutatta, hogy nem csak a komédiázáshoz ért, az ott nyújtott magas színészi munkát pedig itt is folytatta. Egyszerűen imádtam!

Értékelés: 8/10.

Akinek ajánlom: Azoknak, akik okulni akarnak mások butaságából és az USA kapzsiságából.

Akinek nem ajánlom: A számok világában kissé nehezen mozgó friss lakáshiteleseknek.