Tökös dumák, frankó karakterek és egy kis Kutyaszorítóban-utánérzés. Ez a mester „nyolcadik filmje”.
Amikor 2012-ben Django elszabadult, beleszerettem a westernbe. Soha nem volt a kedvencem a műfaj, de az a fajta újraértelmezés, amit Tarantino csinált vele, egy a mai nézőhöz is könnyen utat találó filmmé tette a Djangót. Van benne egy rész, amikor Django és Schultz doki nagy prémekbe öltözve a lábszárközépig érő hóban taposnak lovaikkal, majd megpihennek egy háznál, ahol a gazda beinvitálja őket a „zergebaszó hidegről”. Na, pont egy ilyen havas tájon játszódó film lett a mester éppen mozikban futó Aljas nyolcasa.
Tarantino igazi kísérletező rendező, vagy ha az jobban tetszik, film-újraalkotó. Hiszen sokan vádolják azzal, hogy nem tesz mást, mint jó kopírozó módjára, videotékás korszakában százszámra nézett filmekből rak össze egy újat. De hát ez legyen a legnagyobb baj vele kapcsolatban. Hiszen munkái mindig egyediek, bivalyerős dialógusokkal és igen komoly karakterekkel, akiknek mindig kristálytisztán érthető motivációjuk van.
Azért valljuk csak be, mégiscsak ezek a dolgok a legnehezebbek egy-egy film kapcsán, és ezekbe szokott a legtöbb rendező/forgatókönyvíró bicskája tövestül beletörni. A nyolcadikként hirdetett Tarantino film – ami igazából inkább tizedik akárhogyan is számoljuk, bár ugye egy ilyen stílusos füllentés a nyolcas szám jegyében simán elmegy – nem csak, hogy lazán belesimul az eddigi életműbe, de vissza is kanyarodik a rendező első nagyjátékfilmjéhez, a Kutyaszorítóban-hoz. Az Aljas nyolcas ugyanis kevés akcióval operál, és a film jó 70%-a, egy helységben játszódik le. És mégis, azzal együtt, hogy szinte nem történik semmi, teljesen ráfeszülünk a nyolc idegenek – akik igazából inkább vannak kilencen – párbeszédére. Egymás történetének kikutatására, a teljes kép összerakására. Mert film egy jó ideig egyfajta Colombo-szerű krimiként fut, csak aztán csap át egy westernes pisztolypárbajba.
Az pedig a csillogó arany a kőműveskanálon, hogy az Aljast 70 milliméteres filmre forgatva, csodálatos tónusokkal látta el a rendező. A szebbnél szebb kosztümöket viselő pisztolyhősök pedig szinte leugranak a vászonról.
Amit Tarantinonak tennie kell, azt meg is teszi. A karakterek egyre mélyebbek lesznek az idő múlásával, akár csak a kifröccsenő vér mennyisége. Mindezt pedig megtoldja egy amolyan Dolog-féle hóviharos klausztrofób érzéssel. És, hogy ennek tetejébe pluszban még miért is király Tarantino? Mert történetei lehetnek szamuráj kardos bosszú hadjáratok, fél millió dollár üldözésének útvesztői, vagy éppen vadnyugaton játszódó hölgyszabadítós kalandtörténetek. A sorok között mindig ott van a rasszizmus elleni szóemelés, és a fajgyűlölők idiótának való kikáltása. Ez az, ami Quentint a szívünk csücskévé teszi.
Értékelés: 8 (ha-ha)/10.
Akinek ajánlom: Western-, és krimi rajongóknak.
Akinek nem ajánlom: Akcióbuziknak. A film ugyanis inkább lyukat beszél a hasadba, mintsem belelőné azt.