Fejhajtás az eredeti előtt egy csöpp amerikai álnaivsággal.
28 japán film, 1 amerikai kisiklás és most egy újabb próbálkozás a gyíkok királyának hírnevének öregbítésére. Godzilla a popkultúra része. Nincs olyan, aki ne ismerné megjelenését és talán még olyan is ritkán akad, aki ne tudná, a hatalmas gyík egyfajta radioaktív szennyezettségtől lett felhőkarcoló nagyságú.
A szörnyet eredetileg 1954-ben alkották meg japán filmesek. Ön reflexív reakcióként a Japánt ért atomtámadás és az ebben az évben egy japán halászhajó nukleáris balesetének történéseire. Az első Godzilla film így nem is igazán csak a szokásos szörny tematikát hozta, hanem megpróbált az épület lerombolások és hullahegyek előállításán túl mást is mutatni. Emberi drámákat. Pont ettől lett a film esszenciája különleges, hogy Godzilla egy eszköz volt ahhoz, hogy az emberi gyarlóság okozta „gonoszság” következményeként vasökölként üssön vissza az őt akaratukon kívül megalkotókra. Figyelmeztetve a következményekkel nem számoló könnyed emberi természetre.
Ha már a kritika mostani alanya a Godzilla franchise amerikai változata, akkor had térjek ki az 1998-as mellékvágányra. Roland Emmerich ugyan sokat adott a látványra, a lény újra desingjára, csak éppen pont az eredeti képletet hagyta ki a filmből. Ezért került végül az út szélére a film és utálat tárgyává mind az eredeti Godzilla filmek készítői, mind rajongói, mind pedig a kritikusok körében. Ezért bántak most nagyon óvatosan a celluloiddal és próbáltak meg az eredetihez hű filmet, a Godzilla alapfelállását nem felborító alkotást kreálni. A jó szándék érezhető.
Az emberi dráma főszála ugyanis nagyon is nyomon követhető. Ugyanakkor egy kevésbé sikereses részeleme a filmnek. Nem kaptak az egyes szereplők személyiséget. Vagy legalábbis csak felületeset, így aztán – ahogy az ilyen esetekben lenni szokott – egy cseppet sem tudunk aggódni vagy éppen drukkolni az történetükért. Megvan a bemutatás, tudunk meg dolgokat a filmben főszerepet kapott családról, de ez kb. annyi mint amennyit a buszmegállóban várakozva, egy szót sem szólva tud meg valaki a másikról. Ezzel együtt nem rossz az összkép, csak sajnos nem adja meg a kellő mélységet. Erről azért a színészek is tehetnek, mert amíg az apát alakító Bryan Cranston azért hozza a megkeseredett, igazságot hajhászó figuráját – aki egyébként nem kap elég lehetőséget arra, hogy a cselekmény aktív részese legyen, addig a fiát hozó Aaron-Taylor Johnson csak bambán figyel két szörnytámadás között. Az evolúciós elméleteknek pedig homlokegyenest ellentmondva mindig, mindent túlél.
Na de kit érdekelnek a humanoidok, amikor ez egy szörnyfilm. A szörnyek elképesztőek, nagyon vagányul néznek ki és nagyon hiányzik belőlük az emberiséget fenyegető plusz. Nem értem mire ez a nagy felhajtás néhány atomhulladékkal táplálkozó MUTO miatt. Megeszik a sok káros anyagot oszt jó napot. Meg egyébként is, jön a Godzi és majd kinyírja őket.
Ok. Szörnyfilmek ez a lényege. Egyébként pedig maximálisan hozzák a zúzást, sikítást, vérfagyasztást, ideglelést. Egyedül a folyton rosszidőben érkező vágás bosszant fel, amivel azért rendesen megtörik a lendületet. És azért őszintén, az esetek többségében egy kissé lomhának tűnik Godzilla.
Összegezzünk:
A film nem rossz, sőt ezerszer jobb lett, mind fogyasztói, mind pedig mítosz ápolás szempontjából, mint az 1998-as amerikai változat. Godzilla nagyon cool, a színészek annyira nem, de bőven lehet izgulni és körmöt rágni a filmen.
Érékelés: 8/10.
Akinek ajánlom: Greenpace aktivistáknak és azoknak, akiknek a Jurassic Park dinó nem voltak elég nagyok, a Pacific Rimről nem is beszélve.
Akiknek nem ajánlom: A paksi atomerőmű bővítésén fáradozó lelkes energia pásztoroknak, akik rádöbbenhetnek, hogy a még több atom, még több MUTO-t vonz.