Tom Hanks briliáns színész. Ezt régóta tudjuk. Most egy fantasztikusan izgalmas történetet toltak alá.
Kalóz romantika
Johnny Deppnek és a Karib-tenger kalózinak hála a kalózkodást olyan romantikus dolognak tartjuk, hogy az már-már vetekedik a Szerelmünk lapjaival. A kalózok verte hullámot nem is egy film lovagolta meg. A legszélsőségesebb vadvirága a Jégkorszak 4. része volt, ahol a kalózmesébe oltott mamutgyapjúban bújtatott lajhár az esztendő legnagyobbat robbantott kasszása volt. A folyamatnak pedig messze nincs vége, hiszen Disneyék már jó ideje bejelentették, hogy újabb kalózkodásra adják a fejüket, így együtt drukkolhatunk ismét Sparow kapitányért, na meg azért, hogy megtömött zsebekkel hagyja maga mögött a brit hajók fedélzetét.
Azonban mi van akkor, hogyha a kalózkodás mégsem annyira jó muri. Mert, hogy a kalózok továbbra is itt élnek köztünk. 2009-ben is itt voltak, amikor Szomália partjainál Richard Phillips és legénységét lerohanták és pénz reményében a kapitányt túszul is ejtették. Erre pedig Hollywood úgy csapott le mint gyöngytyúk arra a bizonyosra. Ami pedig a végeredményt illeti: egy briliánsan izgalmas, még minimális társadalom kritikát is felvállaló, akció dús thriller.
Macska-egér játék
Történetünk annak a bizonyos kalóztámadással végződött útnak a legeslegelején veszi fel a fonalat. Már itt érdekes kettősséggel operál a film, hiszen amíg a nyugati világban a minden kényelemmel ellátott családi ház és a komfortos autó nyújtotta biztonságban az a legnagyobb probléma, hogy a gyerek sokat hiányzik az iskolából. Addig párhuzamosan Afrika nyugati partvidékén a csupasz földre ledobott matracon feküdve a napi megélhetésért kell síkra szállnia az ottani társadalom képviselőinek. Arról nem is beszélve, hogy az ellentétes világnézetek és szögesen egymással ellenben álló problémák ütköztetése nem csak verbálisan, de a képi világban is megjelennek. Az amerikai nyugodt, hosszan kitartott képekkel ellentétben Afrikában úgy remeg és rázkódik a kamera, hogy már ettől majdnem tengeri beteg lettem, pedig ekkor még tengerre sem szálltunk.
A film hagy időt megismerni az egyes karaktereket és arra, hogy motivációjuk hiteles legyen. Amikor aztán Phillips kapitány megpillantja a radaron pittyegni az érkező kalózokat, na onnantól kezdve feszül meg a néző minden idegszála és egészen a film végéig el sem ernyed.
Olyan mesterien van felépítve a dramaturg és olyan feszesen van vezetve a történet, hogy lehetetlen nem tövig rágnunk a körmünket. A teherhajó remek helyszín arra, hogy bújócska játék kezdődjön és már már Die Hard-i fordulatokat magában hordozva járjuk körbe a hidat, a gépházat na meg a konyhát.
Túszjátszma
Amikor pedig egy nagyot sóhajtva hátradőlünk a székben egy kissé megpuffadva a gépi kólától és popcorn sótól cserepes szánkat nyalogatva csillapodni érezzük az adrenalin koncentrációt, na akkor üt be a második hullám. A bújócska utáni tiszta helyzetet teremtő mentőcsónakban sokkal többről van szó, mint, hogy ki találja meg gyorsabban az egérutat. Itt igazi emberi sorsok rajzolódnak ki és bár tudjuk, hogy kik a jó és rossz fiúk ebben a csatában, olykor az éles határ szinte már semmivé homályosodik. Mert itt ebben a történetben nem csak kalózok néznek szembe egy teherhajó kapitányával, hanem a kitörni kívánó és mások által előidézett nyomorát levetni akaró harmadik világbeli egykor tisztességes munkából élő emberek az erővel odacsapó nyugattal.
Az persze senkinek sem ad feloldozást, hogy a szegénységét a mások javainak elvételével próbálja meg levetkőzni, viszont Paul Greengrass rendezőnek a tempó és az izgalom fenntartása mellett még ennek fejtegetésére is van ideje. Maximális tisztelet érte neki és Tom Hanksnek is. Aki ezzel a fimmel ismét bebizonyította, hogy annyira zseniális színész, hogy elismerésére lassan egy újabb díjat kell alapítani. Ám amíg ez megtörténik, felőlem elég lesz neki az Oscar is.
Akinek ajánlom: Izgalomra vágyóknak és pattanásig feszült légkörben maximálisan önmagukat jól érző mozilátogatóknak.
Akinek nem ajánlom: Tengeribeteg western rajongóknak. Mert ebben a filmben se ló, se seriff nincs.