Drága élet, most olcsón eladó (filmkritika)

Valami megtört a Die Hard 3. részénél és a szárnyaszegettség miatt még tovább zuhan Bruce Willis.

 

Kamasz korunk legizgalmasabb, „yippie-kay-yeah” modern cowboy filmjei, a nagybetűs Die Hard sorozat, amin a rókabőr effektus miatt egyre több sebhely kezd tátongani. Hol van már a tökös John McClane, aki bagózik, iszik és pállott szagú a lehelete? Aki nem nyög be harmat gyönge poénokat lépten-nyomon. Szóval hol már a régi lendület és borosta? Ezek a kérdések halmozódtak bennem, amikor azon kezdtem el töprengeni, hogy miért nem működik a Die Hard 5. Mert, hogy valami elillant, az tuti.

 

John McCalne a New York-i rendőr kalandja a Los Angeles-i toronyházban a nagybetűs akció film volt. A zsaru, aki belekeveredik egy profi rablás kellős közepébe és cipő nélkül, egymaga elbánik a svájci óra pontosságával számoló, előre minden lépést kitervelő, hidegvérrel gyilkoló Alan Rickman csipet-csapattal és közben mocskosul beszél, láncban szívja a bagót és magánéleti válságban szenved, így nem csak a terroristákkal, de önmaga kisebbségi komplexusával is meg kell küzdenie, hiszen az asszony karrierben fölé nőtt – na ez az amiért Jonh McClane korunk hőse volt. Hiszen elegánsan küldte át a rossz fiúkat a túlvilágra, de közben éreztük az a hónaljszagot, ami jelezte, hogy a pasi csak egy átlagember.

 

Mi az ami az akciófilmet, klasszikussá teszi? A főhős kilátástalan helyzete, hiszen mi kunszt van abban, ha a nyolcadikos Pistike kipicsázza az első osztályos Marcikát? Semmi! De ha ez fordítva történik meg, na az az igazán döfi. McClane hadnagy pont ettől volt a macsósság élő szobra, legyűrte a repülőgépen ülők százaival szórakozó Esperanza tábornokot, megmondta Simonnak, hogy mit tegyen és …. azt a számítógép hackert is uninstallálta. Ebből is látszik, hogy a Die Hard sorozat a harmadik – szerintem a legjobb – rész után mélyrepülésbe kezdett. Azt az eredetiséget, amit a konkurens Halálos Fegyver még a negyedik filmnél is meg tudott őrizni, azt a Die Hard már nem.

 

Pontosan azért, mert a korábban felépített karakternek csupán a neve maradt meg és a félig alkoholista, lecsúszott, bagós John-ból, egy család központú apucit formáztak. Na de az akciófilm rajongó pasik, pont olyanok mint a tinilányok, a rossz fiúk vonzzák őket, azok aki akkor szólnak amikor kell, akkor poénkodnak amikor az a legnagyobbat ül és nem fossák a szót, mint Jim Carrey.

 

Szóval, A Good day to Die Hard, pontossal azokból az elemekből építkezik amik a rossz recept alkotóelemei. Az pedig, hogy mind a képi formátum, mind pedig a sokszor kínos díszletek és kamerabeállítások már már a tévéfilmek hangulatát idézik, hát nem dob túl sokat az amúgy sem izmos darabon. De bármennyire akarok, nem tudok haragudni a készítőkre. Mert érezni a tiszteletet, amit a Die Hard felé táplálnak, csakhogy a végeredmény csiszolódott komikusra.

McClane nem belekeveredik a bajba, hanem maga keresi, azt, gyogyós módjára. A fia, aki – elvileg – profi CIA ügynök, olyan mint egy kezdő a táncparketten. A legyűrendő ellenfél pedig súlytalan mint a papírcsónak. Sok hűhó semmiért. 

Ezt az életét, már akciósan kéne kiárulni, de sajnos úgysem lenne rá túl nagy kereslet. 

Akiknek ajánlom: A logikát teljes mértékben mellőző akciókért rajongó Die Hard fanatikusoknak és Bruce Willisért egy mozijegy árát leszurkolni nem sajnáló hölgyeknek.

Akiknek nem ajánlom: Akik a B kategóriás tévé filmektől fizikai rosszullétet éreznek.

Hozzászólások lezárva.