Ha öregecskén is, de Schwarzi visszatért (filmkritika)

Leginkább azon izgultam, hogy az öreg akcióhős túléli e az Erőnek erejével-t. Végül is sikerült neki.

 

 Megígérte, hát visszatért! Amióta Arnold Schwarzeneggerrel találkoztam szülőfalujában, Thalban, azóta különösképp rajongója lettem. Tudom, hogy neki én még annyi sem vagyok, mint nekem a verébszar, de mégis. Mintha régi, jó cimborák lennénk és én ezt a kapcsolatot azóta is ápolom. Ha pedig már itt a nagy visszatérő filmje, az Erőnek erejével, akkor ezt kutyakötelességemnek éreztem megnézni. Még akkor is, ha a 90-es évek nagy akciófilmhulláma ma már annyira alábbhagyott, hogy kezd egyenesen ciki lenni. Ezért a filmeseknek mindig kell valami olyan pluszt belevinni, amitől a film hiteles lesz, vagy legalábbis nem csak egyszerűen lelőjük a rossz fiúkat és kész.

 

Hol van már az idő, amikor Schwarzi egyedül vitt le egy farönköt és kezdte meg egyszemélyes hadjáratát a Kommandóban, vagy nyírta ki a Predatort, esetleg élőszövetként a fémvázon küldte jobblétre a kiiktatásra váró célszemélyeket. Bizony messze. A fifika azonban az, hogy Arnold felhagyott a Terminator 3-ban felvett szereppel és nem akarja elhitetni velünk, hogy még mindig egy friss 30-as, aki ereje teljében van, hanem bizony bevallja: „Megöregedtem”. Ez a fájó beismerés az, amitől az Erőnek erejével működik. A kikacsintások, a beszólások, a félkomoly akciójeleneteket innen kezdve kezeljük a helyén és nyújt a film nagybetűs szórakozást.

 

Ha ez lenne Schwarzenegger filmes pályájának nyitódarabja, nyilván nem lenne belőle az ami, de, hogy tudjuk, emberünk mit tett le az asztalra, így már egészen más a tészta. Szorítunk neki és nem csak azért, hogy végül elbánjon a rossz fiúkkal, hanem azért is, hogy egyáltalán túlélje ezt a csihi-puhit. Mert bizony benne van a pakliban, hogy félúton vagy a szívroham vagy a koleszterin végez vele. Annyira szerethető egy figura, még így alkonykorában is, hogy komolyabb karakterkifejtésre szükség sincs. Régi ismerős ő, akivel együtt gyerekeskedtünk így tehát egyszerre tudunk vele azonosulni.

 

A többi karakterben sincs hiba, ám egy kicsi házibuli jellege van az összeröffenésnek. Forrest Whitaker különösebb megerőltetés nélkül hozza az ügynököt. A Szökés maffiavezéreként már egyszer bizonyító Peter Stormare most még gyenébb, mint annak idején a sorozatban. Arni főellensége, a Gabriel Cortezt alakító Eduardo Noriega azonban egy kicsit kilóg, alulra. Nem az a kimondott karizmatikus főellenség típus, de azért még hihető a pali. És akkor, aki imádni valóan hülye és üde színfoltja az egész történetnek, az a JackAss-ból ismert Johnny Knoxville, aki annyira jól hozza a fegyverbuzi, megszállott félkegyelműt, hogy leginkább az az érzésem, ő tényleg ilyen.

 

Túl bonyolult sztorit senki ne várjon, az Erőnek erejével hozza az akciófilmek aranykorának fekete-fehér világát. Vagyis vannak jók és rosszak, egy egyszerű jól követhető történet, kis fondorlattal, kis autósüldözéssel, kis lövöldözéssel és pár poénnal. Egy visszatérés durranhat ennél nagyobbat is, de csalódásra nincs okunk: A régi sheriff visszatért a városba!

 

Akinek ajánlom: Schwarzenegger rajongóknak kötelező darab és azoknak is, akik nem szégyellik bevallani, hogy Chuck Norris poszter lógott a gyerekszobájuk falán. 

Akinek nem ajánlom: Kényes gyomrú, művészfilmekre sápítozó mozgóképfogyasztók. 

Hozzászólások lezárva.