Richard Parker embert farag (filmkritika)

Ang Lee megmentette a 2012-es filmes termést. Olyan filmet csinált a Pi életéhez, amely nem csak szórakoztat, de még el is gondolkodtat.

Nem, nem vagyok elfogult Ang Lee-vel, mert amit Hulkkal tett azt megbocsájthatatlan, de azért csinált ő bőven jó filmeket. A Tigris és sárkány vagy a Túl a barátságon mind kiváló alkotások. Most pedig a Pi életével Lee megint maradandót alkotott. Egy olyan filmet ami remek felvezetése lehet a karácsonynak, ugyanis mindenféle nyálas ömlengés nélkül tisztázza le az emberi értékeket. A film kockái pedig egy életre a retinánkba ég annak köszönhetően, hogy a 3D hosszas próbálkozás után a helyére került.

A Számkivetett óta tudjuk, hogy attól, hogy egy film bő kétharmada egy szereplővel mesél, még kell, hogy törvényszerűen unalmas legyen. Az érdekes az, hogy Pi élete éppen akkor kezd el beindulni, amikor a szereplőnk egyedül marad. A történet addig inkább felcsigáz, kicsit talán még döcög is, egy hajszállal túllépve a bevezetés részletezettségének egészséges hosszát. Ami csupán annyi pluszt ad az egészhez, hogy megismerjük főszereplőnk nevének eredetét és egy vékonyka jellemrajzzal szolgál. Minden esetre lehetett volna mit a vágószoba padlóján hagyni. Ugyanakkor a kissé vontatott bevezetés megadja a kellő alaphangulatot és kellő alapot ad a folytatáshoz. A kezdeti ritmus pedig – az alapkonfliktust generáló fordulópontot kivéve – meg is marad a film végéig.

Az események igazán akkor indulnak be, amikor a hajó fedélzetére lépünk. Elsőként, a mostanság leginkább a francia állampolgárságának eldobásáról elhíresült, Depardieu alakítása nyúlfarknyi hosszának ellenére ad egy jó adag löketet és színt a dramaturgiának, ami aztán a katarzisban csúcsosodik ki. A hajó süllyedésénél érezzük először azt, hogy végre van értelme a 3D-s technikának. Nem olcsó cirkuszi mutatványokra pazarolják a technika vívmányát, hanem a teljes sztori élmény érdekében állítják csatasorba. A Pi élete ugyanis követi azt a régi iskolát, amit a filmesek és egyre pörgősebb világ kezd elnyomni, hogy a film nem csak történetet mesél, hanem a nagybetűs mozgóképszínház igényes nézőit kívánja lenyűgözni. Vagyis hogy a film minden egyes kockája megállná a helyét egy magas színvonalú fotókiállításon. Sőt. Ang Lee nem restell a szimbólumokhoz hozzányúlni és ezzel továbbvinni a történetet egy magasabb szintre.

Ami néha bántotta a szemem, az a nem mindig magas színvonalú CGI. Állatokat, embereket mindig nehéz élethűen animálni, hiszen ismerjük a referenciát, tudjuk, hogy az adott figurának milyennek kellene lennie, így agyunk kritikusan reagál a csalásra. Ezúttal is kiszúrjuk, hogy mi az, ami igazi élő és mi az, amit csak az animátorok alkottak meg. Ez a kis döccenő azonban nem zökkenti a kerek mozi élményből a nézőt.

Túl Pi és Richard Parker, a tigris, megpróbáltatásain, sok-sok tanulságot kapunk, ám egyiket sem szájba rágva. Itt kimondott közhelyek helyett a sorok között olvasva kapjuk meg a tanítást és az esetleges kérdéseket. Olyan témákat feszegetve mint, a vallás, spiritualitás, barátság, kiszolgáltatottság, sors vagy tudatos élet irányítás. Ezeken még sokáig fogunk rágódni mi, akik megnéztük a Pi életét.

Akinek ajánlom: Azoknak, akik nyitottak arra, hogy az életet és a sorsszerűséget egy másik aspektusból is megvizsgálják.

Akinek nem: Ateistáknak és azoknak, akik szerint csak egy robbanásokkal teli Michael Bay film lehet székbeszögező.

One response to “Richard Parker embert farag (filmkritika)

  1. “Ang Lee megmentette a 2012-es filmes termést.”

    Megmentette? Mert mi a bajod a 2012-es filmekkel? Ezt te sem gondoltad komolyan…