Az lehet, hogy a Titánok haragjának olyan szimpla a története, hogy még a mozinéző is elszégyelli magát, dehogy zúzásban, látványban és 3D-ben az elmúlt időszak legjobba, ahhoz kétség sem fér.
A Gladiátorral kezdődött, a 300 pedig egy újabb lökést adott, az ókori filmek újabb aranykorának. A baj csak az ezekkel a filmekkel, hogy mitológiai alapjuk van, de alaposságuk pont akkora, mint Schmitt Pál vizsgálóbizottságának. Kevernek szezont fazonnal, csak azért, hogy a történet jobban üssön, kitöltsék valami extrával a hiányzó részeket. Máskülönben, hogy lehetne az, hogy Zeusz már megint szarba kerül. Nem kicsibe, nagyba. Az isten, akit féltek az istenek, tiszteltek az emberek, és rettegtek a titánok, ismét olyan papírkönnyű lesz, hogy egy ember, na jó félisten kell a megmentéséhez. Szegény görög mitológiát még Damu Roland sem erőszakolhatta volna meg jobban.
Azonban ha félre tudjuk tenni, ezt az alapvető történeti buktatót és át tudjuk adni magunkat a popcorn rágcsálásásos, cola szürcsöléses mozinézésnek, garantáltan belesüppedünk a bársonyszékbe. A Titánok haragja amolyan igazi, a szó szoros értelmében vett popcorn mozi. Látványos, grandiózus és nem fullad ki olyannyira mint a szintén hasonló vizeken evező, számomra az elmúlt időszak egyik legnagyobb csalódásának számító Halhatatlanok. Már az első rész a Titánok harca is hasonló sormintát követett. Szimpla történet, de látványos környezet turbózta a filmet. A különbség most annyi, hogy a Titánok címért kapunk is titánt. Igaz csak egyet, de akkor is jobb az arány mint a 2010-es elődnél, ahol egy titánt annyit sem kaptunk.
Most pedig, hogy így feltitánosodtunk, igazán semmi okunk panaszra. Ha 3D-s technikához nyúltak már jól, akkor most valóban azt tették. Nem csak arról van szó, hogy mikor mi ugrik, mászik, lövell, fröcsög az arcunkba, hanem, hogy a képnek valódi mélysége van. Élvezet benne lenni a filmben. Ha pedig már a digitális majális van terítéken, a CGI most egy hangyányit kaphatott volna több figyelmet. A számítógép rajzolta szereplők ugyan nem gagyik, de egy kicsit olyanok mint a fehér réteg a csokoládén, egy hangyányit rontanak a végtermék élvezeti értékén.
Komoly nehézséggel kell megküzdenie a látványra utazó film alkotásoknak, azon túl, hogy kell valami történet a filmez. Logikusan felépített cselekmény mellett – Ebben az esetben, ezt ugye kipipálhatjuk. -, karakterekre is szükség van. Hááát. Hanem Liam Neeson és Ralph Fiennes is csak pénzből él, mi másért is vállalta volna el két olyan, az előző filmben szimplán jóra és rosszra osztott szereplő megformálást akik meghasonlanak önmagukkal. Zeusz olyan kis édibédi lesz mint egy frissen kinyílt szemű kismacska, Hadesz pedig olyan gyorsan tér jó útra, hogyha lenne a vászon mellett egy traffipax tuti bemérné gyorshajtásért. A színészóriások még így is maradandót alkotnak. Amikor ők vannak a vásznon, annak bizony súlya van.
Hullanak az istenek, mint legyek az első őszi hidegben. A végén pedig senki nem kapcsol, hogy akkor végül is, ha mindenki beadja a kulcsot, csak egy valaki nem, akkor ő uralja most a világot!? Szóval van néhány logikai buktató amibe jobb nem is belegondolni. Egyszerűen csak hátra kell dőlni és adjuk át magunkat a látvány orgiának.
