A Lopott idő annyira jó ötleten alapul, hogy azt csak elrontani lehet. Justin Timberlakenek, Amanda Seyfriednek és az író-rendező Andrew Niccolnak ez pedig olyan szépen sikerül, hogy az szinte fáj. Se történet, se feszültség, se színészi játék.
A pénz az, ami a társadalmi különbségeket szüli. Legyen az frank, dollár, font vagy forint, a képlet egyszerű. Ha van, ember vagy. Ha sok van, gazdag vagy, ha kevés, akkor pedig csóró. A két véglet között tátongó szakadék szüli meg a gazdaságot (és a bűnözést) az élet alapvető mozgatórugóját. Ha pénz nem lenne, az élet igazságtalansága szertefoszlana, és a „mindenki egyenlő” soha be nem teljesülő utópisztikus gondolat materializálódna, nem kevés bajt öntve a Föld lakosságának nyakába. Ezen a kissé szűk és elég labilis mezsgyén próbál meg lavírozni a Lopott idő. Ahol a pénzt mint valódi kézzel fogható fizetőeszközt felváltja az idő, folyton fogyó és soha nem elég valutát hozva.
Az alapötlet annyira egyszerű és egyben briliáns, hogy azt csak elrontani lehet. Ilyenkor jut eszembe Nolan Eredet című remeke. Egy teljesen egyszerű, az álom misztikus és mindenki által átélt ötletéből kanyarított egy egész estét filmet, egy percre sem hagyva elmélázni a jegyet váltott mozinézőt. Hasonló alapanyag lett volna az időt pénzé tévő társadalom megalkotása. Kapzsi időmilliomosok és futva időt spóroló gettólakók, akik tisztában vannak azzal, hogy az ő idejük véges. Laknak, dolgoznak és folyamatosan az órájukat figyelik, mikor jár le az ő idejük. A rengeteg feszültségre alkalmas szituáció úgy kiált magáért mint szomjas utazónak egy oázis a sivatagba, a megvalósítás azonban csak az unalom szomjoltásának lehetőségével kecsegtet, egy fikarcnyit sem csillapít belőle.
Justin Timberlake azonban ordít. Fájdalmában vagy miben. De próbálkozása oly szánalmas, hogy leginkább mosolygunk kínunkban. Nem kellene ő ide. Mila Kunissal hiteles párost alkotott egy romantikus vígjátékban, de ezt őt még nem tette színésszé. Hiteltelen, sajnos. De, hogy a fimet ő építi-e le vagy pedig a sztorival igazán kezdeni mit sem tudó író-rendező Andrew Niccol, az már talány. Társadalmi tanmese, üldözéses roadmovie, krimi, bosszúhadjárat, gengszterfilm, póker történet – ezt a film a 109 perc alatt sem tudja eldönteni. A főszereplők futnak ide, futnak oda, de sehova sem érkeznek meg. A Bonnie és Clyde szállal átszőtt szerelmi(?)szál pedig gyengébb a cukorspárgánál. Leginkább azt érzem, hogy csak az ötlet volt meg, hogy akkor legyen az idő a dollár helyett a fizetőeszköz, és csináljunk egy amolyan modern Robin Hoodot, aztán majd csak lesz valahogy.
Valahogy éppenséggel lett. A film végén a teremből kijövet leginkább az jutott eszembe, hogy ismét rossz volt a forgalmazó címválasztása. Lopott idő helyett találóbb lett volna az Elvesztegetett idő.
Az időt Szombathelyen a Cinema Cityban mérik rőfre.