Farok nélkül is van élet (filmkritika)

Könnyfakasztó tud lenni egy delfin farok nélküli története, pláne ha szuper családira van szabva a körítés. A Delfines kaland fő üzenete mindenki számára, hogy győzd le önmagad. Ám ugyanakkor a sorok között az is olvasható: „Morgen Freeman a legnagyobb király”.

Az élet a legjobb forgatókönyv író. Közhely, azonban a Delfines kaland (A magyar címért statáriálisan kellene kivégezni a fordítót.) esetében mégis teljesen igaz. Lehet-e szívszaggatóbb alapsztorit kitalálni, mint egy sérült állat és egy gyerek egymásra találását. Igen, tudom. A Szabadítsátok ki Willy-t már régen leforgatta, bemutatta és gennyesre kereste magát a folytatásokkal a Warner Bros, a cég aki most a 3D-sített (De minek?) Delfines kalandot is elénk tárja. Kezdetben én is kételkedtem, azonban a gyerek és a delfin fővonalon kívül más hasonlóság nincs a két film között.

 

A műkedvelő szinte csak legyint, az egyik legkönnyebb műfaj a családi filmé, ám mégis könnyen beletörik az alkotók bicskája. Unalmas, betétdalokkal teli, kliséktől hemzsegő szirupos maszlag lehet a végeredmény. A Delfines azonban viszonylag még tartja magát. Nincsen gonosz szálloda tulajdonos, a film végére összejövő csonka családok vagy a Pulitzer-díjról álmodozó, a sztoriért mindent kútba vető újságíró. Ami egyedül idegesített az az állatmentő kislány. Nem tudom miért gondolják úgy a forgatókönyvírók és a rendezők, hogy egy 11 éves gyerek ugyan úgy beszél, mozog, gondolkodik mint 30 éves társai. Nem életszerű.

 

Ami egy kicsit még kiverte a biztosítékot, hogy a filmet szinte rutinból oldották meg. Semmi pluszt nem éreztem, se a történet mesélésben, sem pedig a színészek játékában. Egy vásznon megjelenés azonban mindig szórakoztató. Morgen Freeman feltűnése nem csak, hogy új színt visz a történetbe, hanem egyenesen motorja lesz. Élmény nézni Freemant, pörögnek a percek amikor ő játszik. A szomorú az, hogy a történetet, nem egy mellékszereplőnek kellene a hátán vinnie. De ez van ha a szereposztásnál rosszul súlyoznak a castingolók.

 

Kíváncsian hallgatom a vetítésről távozó gyerekeket, hogy mit mondanak a szüleiknek, amikor arról érdeklődnek, hogy tetszett-e a film? „Jó volt.” – jön legtöbbször a válasz. Hát igen. Ennél többet nem is nagyon érdemel a film. Winter, a delfin története megható és reményt ad sok olyan embernek aki hasonló sorsot visel a kis delfinnel. A lényeg ugyanis, hogy még akkor is lehet valaki teljesen egész, ha testileg nem is az. Ezt pedig már a film közben direktben is megkapjuk. A baj, csak annyi, hogy a sokszor sekélyessé váló történetmesélés szinte önmagától dobja fel a kérdést: Tényleg kell-e egy 113 perces film Winter sztorijához? Mert bizony, a kevesebb néha nagyon is több tud lenni.

 

Winter története Szombathelyen, a Cinema Cityben fakaszt könnyre.

 www.seewinter.com oldalon élőben lehet nézni az uszonyprotézissel élő delfin mindennapjait. 

One response to “Farok nélkül is van élet (filmkritika)

  1. Nagyon aranyos Delfin Vinter… Látam és nagyon jóóó 🙂