Farok nélkül is van élet (filmkritika)

Könnyfakasztó tud lenni egy delfin farok nélküli története, pláne ha szuper családira van szabva a körítés. A Delfines kaland fő üzenete mindenki számára, hogy győzd le önmagad. Ám ugyanakkor a sorok között az is olvasható: „Morgen Freeman a legnagyobb király”.

Az élet a legjobb forgatókönyv író. Közhely, azonban a Delfines kaland (A magyar címért statáriálisan kellene kivégezni a fordítót.) esetében mégis teljesen igaz. Lehet-e szívszaggatóbb alapsztorit kitalálni, mint egy sérült állat és egy gyerek egymásra találását. Igen, tudom. A Szabadítsátok ki Willy-t már régen leforgatta, bemutatta és gennyesre kereste magát a folytatásokkal a Warner Bros, a cég aki most a 3D-sített (De minek?) Delfines kalandot is elénk tárja. Kezdetben én is kételkedtem, azonban a gyerek és a delfin fővonalon kívül más hasonlóság nincs a két film között.

 

A műkedvelő szinte csak legyint, az egyik legkönnyebb műfaj a családi filmé, ám mégis könnyen beletörik az alkotók bicskája. Unalmas, betétdalokkal teli, kliséktől hemzsegő szirupos maszlag lehet a végeredmény. A Delfines azonban viszonylag még tartja magát. Nincsen gonosz szálloda tulajdonos, a film végére összejövő csonka családok vagy a Pulitzer-díjról álmodozó, a sztoriért mindent kútba vető újságíró. Ami egyedül idegesített az az állatmentő kislány. Nem tudom miért gondolják úgy a forgatókönyvírók és a rendezők, hogy egy 11 éves gyerek ugyan úgy beszél, mozog, gondolkodik mint 30 éves társai. Nem életszerű.

 

Ami egy kicsit még kiverte a biztosítékot, hogy a filmet szinte rutinból oldották meg. Semmi pluszt nem éreztem, se a történet mesélésben, sem pedig a színészek játékában. Egy vásznon megjelenés azonban mindig szórakoztató. Morgen Freeman feltűnése nem csak, hogy új színt visz a történetbe, hanem egyenesen motorja lesz. Élmény nézni Freemant, pörögnek a percek amikor ő játszik. A szomorú az, hogy a történetet, nem egy mellékszereplőnek kellene a hátán vinnie. De ez van ha a szereposztásnál rosszul súlyoznak a castingolók.

 

Kíváncsian hallgatom a vetítésről távozó gyerekeket, hogy mit mondanak a szüleiknek, amikor arról érdeklődnek, hogy tetszett-e a film? „Jó volt.” – jön legtöbbször a válasz. Hát igen. Ennél többet nem is nagyon érdemel a film. Winter, a delfin története megható és reményt ad sok olyan embernek aki hasonló sorsot visel a kis delfinnel. A lényeg ugyanis, hogy még akkor is lehet valaki teljesen egész, ha testileg nem is az. Ezt pedig már a film közben direktben is megkapjuk. A baj, csak annyi, hogy a sokszor sekélyessé váló történetmesélés szinte önmagától dobja fel a kérdést: Tényleg kell-e egy 113 perces film Winter sztorijához? Mert bizony, a kevesebb néha nagyon is több tud lenni.

 

Winter története Szombathelyen, a Cinema Cityben fakaszt könnyre.

 www.seewinter.com oldalon élőben lehet nézni az uszonyprotézissel élő delfin mindennapjait.